A második napon úticélul Tordát szemeltük ki, először a sóbányát néztük meg.

A fényképező gépem a bányában feladta.  A Tordai hasadékot már újdonsült barátainkkal jártuk körbe (Gyöngyusz, Zsolti, Balázs és Bálint) az ott készült képeket tőlük kaptam...

A Tordai sókészlet mintegy 13,6-13,4 millió éves nagysága 38.750 millió tonnára becsülhető.. A só a régi Pannon tengerek fenekén rakódott le, medence utólagos tektónikus mozgása miatt a gyűrődések tengelye mentén tömbösült. A sóréteg 45 négyzetkilométeren terül el, vastagságának átlagértéke 250 méter de gyakran meghaladja az 1200 méter vastagságot. A tordai só monominerális képződmény, 99 százalékban halit (NaCl) alkotja.

Tordán a só felszíni kitermelése már a rómaiak idején megkezdődött, a bányászatot igazoló dokumentumok 1271-re mutatnak, amikor is hivatalosan is létrehozták a sókamarát.

A ma is létező sóbányát 1690-ben nyitották meg. A XVII. század vége és a következő század eleje fellendülést hozott az erdélyi bányászatban a Bécsi Udvar által hozott rendelkezéseknek köszönhetően, melyeknek célja a régió gazdasági megerősítése volt.

A sót legelőször -statikai okok miatt- a harang formájú nagytermekben termelték ki (József, Mária Terézia és Antal termek), majd 1850 után a trapéz alakú aknákban folytatták. Ezzel az ásási móddal nagyobb mennyiség kitermelése vált lehetővé ugyanabban a mélységben. 1853-ban elkezdték a Ferenc József galéria ásását, melynek teljes hossza 917 méter. Ezzel egy időben felújították a Mária Terézia aknát, és mellette megnyitották a Gizella és Rudolf aknákat is. Egy-egy ilyen akna méreteire jellemző, hogy több százezer tonna sót biztosított, több évtizeden keresztül.

A sót szakképzett bányászok termelték ki, napi 12 órát dolgoztak, de folyamatosan csak egy évet lehettek bányászok. A függőleges kiemelés  lovak által húzott csigaszerekezettel történt. Az aknákban faggyúviaszos gyertyákkal,  és fáklyákkal világítottak. A só kitermeléséhez  nem használtak robbanóanyagot, csak kizárólag emberi erőt.

A bánya 1840-ben kritikus gazdasági helyzetbe került, mivel a marosújvári sóbánya egyre nagyobbá vált, de az 1850-es években a trapéz alakú tárnák megnyitásával a kitermelés újabb lendületet kapott.

A sóbányában 1932-ben állt le a munka, a sok emberi munka miatt gazdaságtalanná vált a kitermelés. Ma már csak a túristák  és gyögyulni vágyók számára látogatható. 

A XIX. században a sóbányászás technikája sokat nem változott: kb. 3 kg súlyú hegyes csákány segítségével a sótömböket téglatest alakúra vágták, amelyeket egy súlyosabb tompa csákánnyal választottak el az anya-rétegtől. 1870 után csákány helyett körfűrészt próbáltak alkalmazni, de az eredmények ezzel sem voltak kielégítőek. A század végére a tordai kifejtő technikai felszereltsége elavult: a be- és kimenetel az aknákból falépcsőkön és köteleken történt.

A bánya összes termének kivételes akusztikája van, a harang formájú aknákba (a Mária Terézia látogatható) érdemes lekiabálni.  Kipróbáltuk: 16 viszhang válaszolt. A benti hőmérséklet állandóan 10-12 fok között van, ezért tanácsos meleg ruhát vinni magunkkal.
A látogatás gyalogosan történik, - zárt lábbeli ajánlott - (mi szerencsések voltunk: idegenvezetést is kaptunk) így a termeket légszennyezés ma már nem éri. A megtekinthető bánya bejárása egy jó óra alatt sikerült.

Az év folyamán a sóbánya hőmérséklete 10-12 oC, a relatív nedvesség 75-80%, a légáramlatok sebessége legfeljebb 0,2 m/s (a Rudolf bányában ez az érték 0,02 m/s körül ingadozik).

A sóbánya levegőjének magas páratartalma, egyenletes hőfoka, abszolút allergén-, kórokozó mikroorganizmus- és pormentessége, valamint a kedvező koncentrációjú NaCl aeroszolok kétségtelenül gyógyító hatással van a légzőszervi megbetegedésekre. A felszín alatti mikroklíma elsősorban az asztmásoknak, allergiásoknak, légúti gyulladásos betegeknek ajánlott, de egészséges pácienseknek - sportolóknak, dohányosoknak, szmogot szívó városlakoknak- is jót tesz egy ilyen környezetben megtett séta. Jelenleg gyógykezeléseknek és kulturális rendezvényeknek (kiállítások, koncertek) a ,,Rudolf”(Szent Miklós) és Gizella bányák adnak otthont.

Erdélyben voltunk. Az úton iszonyatos felhőszakadás kapott el bennünket.

Torockó. Már a nevek is jóízűek. A falu a hajdanán ott élő erdélyi vajdáról kapta a nevét. 

A vendégház neve Ágota. 

Melinda - ezen az álnéven levelezett velünk János a tulajdonos. De Melinda tulajdonképpen János anyósa aki gondunkat viselte e pár napban: isteni finom étkeket tálalt elénk.

Székelykő - ez az a hegy ami a falu fölé magasodik, ez volt első napunk úticélja. 

 Feljönni nem volt könnyű. A faluból kijeleölt túristaút vezet fel. Jó,jó 60 év feletti túristáknak már nem biztos, hogy ajánlott. Háziak mondták, hogy le lehet menni egy másik úton is. Azt mondták azon állatokat is terelnek fel. Ebből én arra következtettem, hogy az biztosan lejtősebb, könnyebb út. Még akkor sem volt gyanús a dolog amikor fent a tetőn láttuk, hogy  tényleg feljöttek az állatok. Birkák és kecskék.

A Kő legmagasabb pontját piros-fehér-zöld oszlop jelzi. Lent a völgyben a falu.

Torockó a Székelykőről.

Tulajdonképpen egy zergeúton kellett lejönni.

Tudtad?

Torockó – Tordától és Nagyenyedtől 25-30km távolságra a Borévi szoros és a Kőköz meredek sziklakapuja között, festői hegyek határolta szűk medencében fekszik. Délkelet felől 1128m magas Székelykő kopár bércei, mint egy színfal emelkedik a település fölé. A Székelykővel átellenben, az Aranyos völgye irányában a Szállas-tető és az Ordaskő 1250m magas fenyő, és lombhullató erdőkkel körülvett sziklatornyai vigyázzák a medence csendjét. Északkelet felé az erdők sűrű lombjai alatt, kőfalak, szerteágazó útvonalak idézik a vasbánya egykori hétköznapjait. A bányák bejáratait ma már a természet által teljesen birtokba vett törmelékhalmok jelzik, csupán néhányuk felismerhető.

Torockón kétszer kel a nap. Korán reggel a nap a Székelykő, Kiskőnek nevezett oldala mögül kél, de hamarosan el is bújik, a falut a hegy árnyéka takarja. A második "igazi" napkelte akkor van amikor a nap látszólagos útján már a Nagyárok felett jár. Ennek a jelenségnek az oka az észak-dél vonulatú Székelykő sajátos alakja.

A Székelykő nevét az 1241-es tatárdúláskor kapta. Az 1128m magas szikla csúcsán álló vár nyugati oldala mászhatatlan meredek, ezért csak a keleti oldala volt falazva. A várat az aranyosszéki székelyek védték a tatárokkal szemben. A vár falai ma már nem látszanak de a vakondtúrásokból régi cserepek, különös formájú nyílhegyek, pénzérmék kerülnek elő.

Az érdi Dunaparton bolyongtam. Van ott egy kis tószerű képződmény, sekély de átlátszó vízzel. Vízibolhát szoktam belőle meríteni a kis kerti tavamba és az akváriumi halacskáknak.

Ebben a kis vízben tenyeres kárászok is élnek, vízisiklót is láttam szépszámmal, de mégiscsak a vízibolha a lényeg.

Szeretem a törpeharcsát. Főleg sütve, gazdagon megszórva fokhagymával. Főzve is. Természetsen 'bajai módon' főzve. A  csak törpéből főzöttnek is kitűnő leve van, de bármilyen hallébe is beledobható egy pár kisharcsa, el nem rontja. 

Gyerekkoromban a környékbeli vizeken nagyon sokat horgásztam törpeharcsára. Fater azt mesélte régen (ezt a régent én kb a 60-as évekre tenném) a Dunában is volt törpeharcsa, sőt úgy mesélte a Baracskaiban egy sneciző bottal pár óra alatt össze lehetett fogni egy főzetre valót.

A Tiszatavon is voltak olyan évek amikor szinte ellepték a törpék a tavat. Sőt ősszel a kistiszán szinte alig lehetett tőlük pontyozni, minden csalit megtámadtak. Egy ilyen törpézős nap után készült a lenti kép is. Akadtak igen testes 'sörösüveg' példányok is.

 Tudtad?

A XIX. század utolsó negyedében került át Észak-Amerikából Európába. Földrészünkön a francia és a német díszhaltenyésztők akváriumaiban tűntek fel az első példányok 1880-ban. Széleskörű terjesztésük 1885-ben kezdődött és egy Max Borne nevű kereskedő nevéhez fűződik, aki drága pénzért kínálta az akkori halastavaknak az új halfajtát. Akvaristák és horgászok is segítették terjesztését. Hazánkba már 1902-ben eljutott, 1904-ben pedig betelepítették a Balatonba is. Az éghajlati viszonyok rendkívül kellemesnek bizonyultak számára, így alig néhány évtized alatt az egész országban fellelhetővé vált.

 Érdekes, hogy hajlamos a túlnépesedésre emiatt  a faj csökevényesedése következik be, aminek következtében milliószámra szaporodnak az apró példányok. Ezek aztán folyamatosan felzabálják a többi hal ikráit, kiölve a többi fajt a vizekből. Amikor elfogy az élelem, jön az erősebb törvénye, felfalják egymást, és lassan kipusztulnak. Évekre eltűnnek, hogy aztán egy idő múlva a folyamat újra kezdődjön. Érdekes még, hogy folyóvizeinkben (Duna, Tisza), sokszor évtizedekre is képesek eltűnni, majd váratlanul újra megjelenni. Valamikor a halászok egyik fő zsákmánya volt. A rekordév 1967 volt, ekkor 244 tonnát fogtak a halászok.

Az este is pergettem egy fél órát. Felszínen húzott csalit megsorozta egy balin, de nem halaztam össze a kezem. Ellenben láttam egy olyat... A balin egy rablásnál úgy ugrott, vagy esett ?! ki a vízből mint egy delfin. Komolyan. Teljesen kiugrott a vízből, vagy húsz centire volt a víz színétől. Ámultam. Szebb volt mintha halat fogtam volna. 

Aztán hazamentem és összeütöttem magamnak egy jó kis vacsit.

Állítólag a tojásban sok a koleszterin, de ki nem sz...ja le. A vörösborban meg sok az antioxidáns.

Tudtad?

Többen úgy vélik, hogy a tojást rehabilitálni kell, és a vádlottak padjából a különösen értékes nyersanyagok közé kell sorolni. Most szeressük vagy ne szeressük a tojást? A nyolcvanas évek derekától egyre inkább a koleszterinfogyasztásra, a koleszterin káros voltára terelődött a figyelem. Ez többek között annak köszönhető, hogy a szív- és érrendszeri betegség korábban minden fejlett országban vezette a halálozási statisztikát. Ezen betegségek kialakulását elősegítő rizikófaktorok között - számos egyéb mellett - szerepelt a koleszterin. A szív- és érrendszeri betegségekben elhunytak számát sok országban - megfelelő életmódprogramok, a különböző tárcák hathatós összefogásával - sikerült visszaszorítani, kivéve Magyarországot. Az emberek többsége számára csak a koleszterinfogyasztás káros voltát emelték ki, illetve sok esetben rosszul fogalmazva koleszterinmentes diétára szorították a betegeket, külföldön is számos túlságosan szigorú "rendszabályt" fogalmaztak meg.
Tény, hogy a koleszterin az emberi szervezet számára nélkülözhetetlen, létfontosságú anyag, a sejtek membránjának fontos építőköve, előanyaga számos női és férfihormonnak.
Tény, hogy a szervezet ilyen létfontosságú anyagot nem bíz a véletlenre, ezért saját maga is előállítja a szükséges mennyiség körülbelül 2/3 részét. 1/3 részét táplálkozással visszük be. Ezért a szakemberek a betegeknek soha nem mondták a koleszterinmentes diétát.
Tény, hogy a szív- és érrendszeri betegségben szenvedő pácienseknek diétája nem degradálható le egyszerű koleszterinszegény diétává. Ez ennél jóval összetettebb, amit a táplálkozási tanácsot adó dietetikusok általában el is mondanak a páciensnek.
Tény, hogy koleszterin nemcsak a tojásban, pontosabban annak sárgájában található, hanem számos egyéb állati eredetű termékben (1 db tojássárgájában kb. 190 mg koleszterin, 100 gramm sertésmájban 430 mg, 100 gramm trappista sajtban 100 mg koleszterin) jelentős mennyiségben fordul elő.
Tény, hogy a régebbi kor táplálkozása és életvitele - több szalonna, tojás, hagyma, barna kenyér, nagyon sok fizikai munka - ma már a múlté. Megváltozott életmódunk következtében jóval kevesebb fizikai munkát végzünk, ugyanakkor táplálkozásunkon kevésbé szeretnénk változtatni. Ez pedig sajnos ebben az esetben számos betegség kialakulását elősegítő rizikófaktort jelent.
 

Az este is kimentem a partra. A víz áradt pár centit. A balinok raboltak rendesen, de csak két odaütésig jutottam.

A túlpart mindig ígéretesebbnek tűnik.

Kimentem tegnap este is kedvenc Dunai kövemre pergetés céljából. Két kolléga már horgászott és etetett bőszen. Szúnyogcsordákat etettek.

Valahogy nem élt a víz. Nincs ott a süllő, hiába próbálkoztam a régebben fogós csalikkal. Pedig pár éve még milyen jó horgászatok voltak itt...

Talán két éve történt, úgy nyár közepére tenném most az esetet, a vízállás ideális, frontmentes nyugodt este volt. Még világosban kiértem a 'helyre', először csak rituális dolgok: mint átöltözés, kipakolás, szúnyog elleni kenekedés, aztán gondoltam, csak dobok egy párat világosban, hátha valami szebb Bálint kóricál a környéken.

Második dobásra egy jó odaütés, megvan. Nem sokat vicceltem vele, jó másfeles rántani való süsü. És még majdnem teljesen világos van, épp, hogy elkezdett szürkülni. Hagytam a helyet kicsit pihenni, meg újra fújtam magam a szúnyogok ellen. Következő húzásra, ahogy a csali a kő fölé ér, puufff, megint ütés... pár pillanatig megvan, de lemarad. Kis csend, horog ellenőrzés és ment vissza a csali. Lassan már itt a szürkület, még van egy jó fél óra az ideális pergető időszakból. Közben azért a felszín is él, kishalak szétspriccelnek, néha fröccsenős rablás. Húzom, szépen jön a csali, megint egy kis koppintás, most meg sem akad. Újradobás, megint ütés. Nem cifrázom, minden bevontatásra volt valami akció, de mintha megbabonázva lett volna a műcsalim, egy sem akadt meg.

Már teljesen kivoltam idegileg, szinte kézzelfoghatóan éreztem a halat a vízben, de a sok kapásból egyszerűen képtelen voltam  megfogni a halat. Újra dobtam, minden idegszálammal figyeltem a csali mozgásást... lassan húztam... puff, jött a kapás, bevágtam, oh végre ez megvan. Teljesen eluralkodott rajtam a vadászláz: gyorsan, gyorsan, itt van előttem a zsákmány, minnél többet belőle! A süllőt rövid úton kiemeltem, és gyors már már kapkodó mozdulatokkal próbáltam kivenni a szájából a horgot. A hal látszólag nyugodtan tűrte, de ahogy a csali a kezembe került ugrott egyet, a műcsali szabad horga pedig valami iszonyú erővel az ujjamba vágódott. A középső ujjam ujjbegyébe. 

A műcsalin három hármashorog volt, ebből egy szabadon fickándozott, egy keményen ült a süllő szájszélében a harmadik pedig az ujjamban. A sűllő persze, hogy most bolondult meg, vergődött, dobálta magát, én meg vonyítottam. Néztem a horgot: szakállig az ujjamban. Néztem a vizet: ott tombolnak bent a süllők. Reménytelen helyzet. Először a süsü szájából vettem ki a horgot, mit mondjak nem volt egyszerű fél kézzel. Nem tudom melyikünknek fájt jobban. Közben csak sötétedett, fejlámpát kapcsoltam. Az ujjamból a horgot próbáltam visszafelé kihúzni, de a szakáll nem engedte. Előre tolni........brrrrr..... meg nem lehetett. Gondoltam arra, hogy orvoshoz megyek, de ezt gyorsan elvetettem, hisz ott vártak a süllők a kő mögött. Hogy ezt még jobban érzékeljem tízpercenként volt egy fröccsenés vagy rablás, vagy sneci-spricc. 

 Fogó ugyan nem volt nálam, de a bicskám igen. Csak a horogszakállat kellene kiszabadítanom és nyert ügyem van. Nem egyszerű dolog az embernek a saját ujját faragni, mindeközben rettenetesen izzad mint az a bizonyos judaista vallású a csónakkban. A szúnyogkoncert sem a legideálisabb zenei aláfestés egy ön-műtéthez. De talán a legdurvább a tudat, hogy esznek a süllők. Most. Most és pont ott. Három lépésre tőlem.

Nem tudom megítélni mennyi idő alatt készült el a műtét, de sikeres lett és a páciens is megmaradt. Papírzsepit kötöttem az ujjamra és kézbe vettem a botot. Első húzásra semmi. Másodikra sem. A tizedik után be kellett látnom: ennyi volt mára. Eltűntek. 

 Valahogy nem tudtam örülni a két süllőnek. Pedig most már így visszagondolva ez egy gyönyörű este volt. És eredményes. Nem úgy mint a tegnapi.

A sült keszeg a régi balatoni strandok elmaradhatatlan kísérője volt. Ma már ritka hely ahol sült keszeget is árulnak. A hekk egyszerűbb. Én imádom a sült keszeget, és érdekes, nekem a tenyeres méret a legfinomabb. Beirdalva, jól átsütve, amúgy 'resre' , szerbsalátával és egy hideg sörrel leöblítve. 

Az esti vacsorám: 

Megtisztítjuk a keszegeket majd előkészítjük a sütéshez: az apróbb tenyérnyieket egyben hagyjuk, a nagyobbakat a gerinc mentén kettévágjuk, majd a bőrös oldalon sűrűn beirdaljuk. Besózzuk, ügyelve, hogy az irdalásba is kerüljön só.

Lisztet készítek egy zacskóba. Liszthez kevés piros őrölt paprikát vagy borsot szoktam tenni. Az előre besózott és beirdalt haldarabokat a zacskóba dobom, befogom a száját és jól összerázom, így a halon mindenhova kerül  a lisztből. Forró bő olajban ropogósra sütöm.

Szabadtűzön ugyanígy bográcsban, bő olajban is elkészíthető.

Jó étvágyat!

A Velencei tavon is szeretek horgászni. Az evezős pálya horgászverseny pálya is egyben, de versenyen kívül is jókat lehet ott horgászni. Csónakomat a Dinnyési kikötőben tartottam, a kikötő előtti törésen szép rablóhalakat lehetett fogni, a nád előtt úszózva pedig jó pontyok jöttek.

Egyik ősszel jöttek a hírek, hogy a Dinnyési kikötő előtti lapososn fogják a süllőt. Nem jöttek igazán nagy példányok, de sok akció volt és a három méretes példányt minden este össze lehetett szedni. Amolyan tapogatós pecát műveltünk:  érzékeny bot, 20-as szinór, 10-15 grammos ólom, kicsi süllőző horog. A horogra pici küszt vagy babahalat tűztünk, próbáltuk minnél messzebb eldobni a csalit és lassan megmegállva visszatekerni. A bot végig kézben tartva, - nagyon jól lehetett követni a kapásokat.

A csalihalat a szájánál fűztük a horogra, így jól lehetett bevontatni, ellenben többször bedobáskor kiszakadt a pici száj és a kishal az ott settenkedő sirályok zsákmánya lett.  Két csónakbol horgásztunk a törés mellett, 4-5 sirály vijjogott körülöttünk, várva az ingyen kaját. Épp újra csaliztam egy elbaltázott kapás után, jól megsuhintottam a botot, a babahal szépen szállt, ahogy azonban vizet ért rögtön rácsapott egy megtermett sirály. Csak annyit vettem észre, hogy erőteljes kapásom van, de a bevágásra égtelen rikoltozás volt a válasz. Az első pillanatokban nem is tudatosult bennem, hogy az én jól küzdő halam, és a vijjogva rikácsoló, vizet csapkodó madár között bármilyen összefüggés is lehet. A 'hal' ugye jól küzdött, meg-meg nyikkant a fék, de azért loptam befelé a zsinórt. Kezdett gyanús lenni, hogy a sirály egyre közelebb veri magát, de aztán amikor sikerült neki a levegőbe kapaszkodnia világossá vált a helyzet.

-Nabammeg, felszállt a süllő.... Emlegettem az ősmadarak öreganyját is, de a sirály csak visítozott. Próbáltam nagyot rántani rajta a bottal, belecsapódott a vízbe, de sajnos a horog túl jól ült a csőrében. A szomszéd csónakban hangosan röhögtek, én tanácstalanul néztem ki a fejemből. Aztán úgy gondoltam, a horgot úgysem tudnám kivenni a madár szájából - vagyis csőréből, így egy elegáns mozdulattal elvágtam a zsinórt. A sirály hirtelen megszabadulva a levegőbe csapott és vijjogva elszállt.

A szomszéd csónakban az este nagyon vidám volt a hangulat, én mondjuk nem maradtam sokáig, és kifele menet a büfébe sem mentem be.  Azóta se kedvelem a sirályokat.

Tudtad?

A dankasirály – sirály, sőrje, csüllö, vízigyöngy, vízigalamb, kacagó-nevető sirály – az egyetlen sirályfaj, amely Magyarországon fészkel. A fészkelők száma azonban nem jelentékeny, különösen ha számba vesszük, hogy mennyi olyan megfelelő terület van, ahol hiába keressük őket. Ez valószínűleg onnan van, hogy Magyarország tulajdonképpen már a fészkelőterület déli határvonala mentén van. Leghíresebb és legnagyobb telepük volt a Velencei-tavon, ahol Chernel szerint több ezer pár fészkelt évente, de jelenleg ott is már nagyon megcsappant az állományuk s csak szerény százakról lehet már szó.

A dankasirályok nem tartoznak a kártékony madarak közé, mint sokan gondolják, hanem feltétlenül a hasznos madarak közé, melyek a szántóföldeken végzett rovarirtó munkájukkal a gazdálkodó ember részére csak hasznot hajtanak. Az a kevés apró és értéktelen hal, melyet itt-ott elfognak, az általuk elpusztított nagymennyiségű rovarhoz képest még csak számításba sem jöhet. Tehát legalább ebből az okból kifolyólag, kellene kímélnünk őket, ha már nem tudunk ahhoz a magasabbrendű szemponthoz felemelkedni, hogy mint amúgyis szegény vizeinknek egyik igazi díszét: etikai alapon védelmezzük őket...
 

        Elballagtak a vén diákok, kezdődhet a Vakáció!

Megint horgásztam a Bajai csatornán. Keszegezést terveztünk, de előtte gondoltam pergetek egy fél órát. Nagyon korán a vízre értünk. A csatornában pár éve nagyon sok fekete sügér élt, sajnos most már jelentősen megcsappant az állományuk. Azért reméltem a hajnali csendes napszakban sikerül becsapnom ezt az igen óvatos  ragadozót. Műgilisztákkal készültem, 'bokorugróra' is volt pár szerelve, gondoltam a töklevelek között húzva lesz esélyem.

A negyedik dobásra - épp a fekete piócaszerűen mozgó csali volt fenn - csak pár méter húzás után jött az ütésszerű kapás. Hoppá, megvan! - mondtam apámnak. Mire bármit is tettem volna a hal bleszaladt a hínárba. Odaeveztünk, én próbáltam felpumpálni a hínárcsomót. A csomó rúgott, megvan, megvan, -mondtam. Szebb sügérben reménykedtem, de ahogy lassan leszakadt a fonottról a hínártömeg megvillant egy harcsfdarok.

-Jé, ez egy harcsa, mondtam ámultan. Be kellene meríteni... körülnéztünk a csónakban, de a merítő természetsen a parton maradt. Nem volt más lehetőség, kézzel kellett kivenni. A harcsácska közben a hínárcsomóval folytatott küzdelmében rendesen elkészült az erejével, íyg megadóan tűrte, hogy a csónakba emeljem. Szép kis pecsenyeharcsa. Apám boldogan kantározta fel a kis harcsát, közben mesélte, a régi harcsás történeteit, ugyanis mostanában errefele nem szokás harcsát fogni.

Még dobtam párat tisztességből, kipróbáltam a többi csali is, de nem volt több érdeklődés. Leültünk a keszegező helyre, etettünk egy kicsit és vártuk a halakat. Lassan be is indult a peca, jó tenyeres kárászok jöttek, meg szép keszegek, törpeharcsát csak négyet fogtunk.

A harcsa gyomrában csak három rák volt, gyengén vadászhatott a koma. Ellenben a halászlé finomra sikerült.

Tudtad?

Többnyire társasan, a fenék közelében él, 5-20 fős csoportokban. Mindig lesből, főként éjjel támadó, rendkívül falánk ragadozó. Kisebb példányai főként hallal, rákokkal, piócákkal, puhatestűekkel táplálkoznak, a nagyobbak vízközelben élő kétéltűeket, emlősöket, vízimadarakat is zsákmányolnak. Rablásai rendszerint nem láthatóak, szürkületkor azonban sokszor hatalmas vízörvényeket keltő forgásaival kelti fel a szemlélődő figyelmét. Ilyenkor, sokszor szinte lassított felvételként mozogva jön a felszínre, gyakran látható a lassan mozgó állat hatalmas feje és teste is.

Az ívással kapcsolatos magatartása érdekes, az ívóhelyen a hím testével körülfonja a nőstény hastájékát és kipréseli belőle az ikrákat, amelyeket nyomban megtermékenyít. Ivadékgondozó faj, az ikrák lerakása után a hím a vízinövényekből álló fészket kb. 3 hétig, az ivadék kikeléséig őrzi. Oxigénigénye alacsony, a vizek szennyezését jól tűri. Hazánkban fogott, hitelesen lejegyzett, eddigi legnagyobb példánya 112 kg, 227 cm. A Dnyeperben 330 kg-os kb. 80 éves példányt is jegyeztek de sok történet kering kapitális harcsákról.
 

Heckel és Kner szerint a Dunából néha 3 m hosszú és 200-250 kg súlyú példányokat is halásznak.
Ilyen harcsaóriásokat újabban már csak elvétve fognak. Vogt 1894.-ből leír egy nagy példányt, amelyet a Bieler-tóból halásztak ki. Ez 68 kg-os testsúly mellett 2.20 m hosszú és 1.2 m kerületű volt. Ez a példány valóságos törpe volt ahhoz képest, amelyet a háború alatt a Szerb Duna-szakaszból halásztak ki.
A megszállás ideje alatt kiadott "Belgrader Nachrichten" közölte, hogy 1916. őszén Visznica mellett a Dunából egy 4 m hosszú harcsát fogtak, amely 120 kg-ot nyomott. A Tiszában harminc esztendő óta nem fogtak akkora harcsát, mint Bitó János szegedi öreg halászmester legényei 1929. december 23-án.
A tiszai harcsaóriás a vasúti hídnál került bele az ú. n. lapsolóhálóba. Súlya 105 kg volt. Erről a hatalmas állatról 1930. februárjában Gelei József egyetemi tanár előadást tartott a Szegedi Egyetem Barátainak Természettudományi Szakosztályában. Gelei professzor az óriási harcsa koponyáját megszerezte intézete számára. Csak a feje 25 kg-ot nyomott, a koponyájának súlya pedig lehúsolva 17 kg. A szegedi harcsa teljes testhossza 247, derékbősége pedig 118 cm-re rúgott. A kopoltyúfedő csontjain és a csigolyákon látható növekedési vonalak alapján Gelei megállapította, hogy a szegedi óriásharcsa 23 esztendős volt.
 

Hajnalodott. Vagyis csak kezdett. Ilyenkor nyár elején a szürkület gyorsan eltűnik, a keleti ég alján pirosas fény kezd el derengeni, és hipp-hopp világos lesz. A rigók még a sötétben elkezdenek fütyülni, a többi madár illedelmesen kivárja a derengést.

-Ébredj Borcsa! fogta meg a kislány vállat az asszony. A lány fejére húzta a takarót, de a második ébresztésre kelletlenül felült az ágyon. Hosszú fekete copfjai az arca előtt libbentek.

-Édesanyám, hadd ne kelljen mennem... de nem folytatta, látta az anyja arcán ahogy megkeményednek a vonások. Kiment a kiskonyhába friss vizet öntött a vödörből a lavórba és pillanatok alatt megmosdott. Már széles mosollyal az arcán öltözött, kapta vékony gyerektestére a kis szoknyát, blúzocskát.

Anyja kezébe adta a kis elemózsiás zsákot: benne egy fél kenyér, krumpli, edényben zsír, meg egy fél köcsög lekvár. Még egy ilyen vézna gyereklánynak sem sok egy hétre, de a nincsből nem lehet adni. Borcsa fogta a kikészített kapát, a nyelére kötötte a zsákot és a vállára vetette  kis batyuját.

-Vigyázz magadra édes lányom, ne maradj le nagyon a soroddal, próbálj meg a Juli nénéd mellé kerülni, az majd besegít ha nem bírnád... aztán szelíden útjára engedte.

A jászkeszeg egy nagyon szép és méltatlanul mellőzött halunk. Nem véletlenül a Szálkának is ez az egyik mottója: 'Igazságot a jászkeszegnek!'

A Ferenc-csatorna (vagy másnéven Bajai-csatorna) nagyon szép víz. Régi halbőségéről ódákat meséltek, ma már sajnos nem ilyen jó a helyzet.  Pontyot szinte alig, süllőt,  csukát, harcsát néha azért fognak, ellenben szép keszegek, kárászok élnek benne, nem beszélve a huszonkilós amurokról.

Faterom rendszeresen horgászik a csatornán, szombat délutánra is beterveztünk egy közös pecát. A vonuló frontok és a lehülés nem sok jóval biztatott, de reméltem a keszegek elszórakoztatnak bennünket. 

A víz meglepően tiszta volt és szinte nem is folyt, a szél sem volt vészes, szóval ideálisak voltak a körülmények. Csónakkal beálltunk a fater helyére, a parttól úgy jó húsz méterre, volt vagy hármas vízünk. A halak az elején nem rohamoztak, de legalább nyugodtan szerelhettem fel a második botomat.

Aztán csak beérett az etetés, jöttek a dévérek. felváltva fogtuk a keszeget, ám egyszer látom apám botja hajlik rendesen. Gondoltuk szebb kárász lesz a kis harcias halból, de meglepetésünkre potyka volt a delikvens. Olyan jó kilós forma.

Aztán jó tíz perc mulva megfogta a második potykát. Gyorsan eldőlt, hogy szombat este is halászlét eszünk. Dobtunk még pár kisebb gombóckát a halaknak, jöttek is a dévérek. Kárászt egyet sem fogtunk, és a törpeharcsák is elkerültek bennünket. Aztán én is akasztottam egy jobb halat, ez a potyka is tornázott, alig tudtam beterelni a kisméretű merítőszákba.

Nagyon jót horgásztunk. Sajnos csak csontival készültünk, lehet csemkukkal még jobb lett volna ar eredmény. Aztán nyugatról beborult, az eső is elkezdett szemerkélni, így hazamentünk.

Ha kardos menyecske vezet, a férj csak így ülhet az anyósűlésre:

Hétvégén összejött a család, természetesen főztünk egy jó halat. Vettem két szép pontyot, került bele még harcsafej is.

Öcsém Keszthelyen horgászboltos. Ha nála járok a boltba is bemegyünk és feltöltöm a készleteimet. A multkor is nézelődtem és megláttam egy érdekes műcsalit. Mondom neki megvenném. Azt mondta az jó lenne, mert máe egy ideje ott porosodik, és még nem talált balekot akire rá tudná sózni, én meg most önként.

Mondtam, hogy ezzel a dumával nem tud lebeszélni róla és fizettem. Aztán másnap este kipróbáltam az új szerzeményt.  Persze nem vele kezdtem a pergetést, de mert nem volt érdeklődés gondoltam kipróbálom. Felúszó, de mélyretörő, jól vibrál, érdekesen kellett vezetni. Jött, jött, a visszaforgó szélénél nyomott oda neki egy rendeset a hal. Kiment a sodrásba, nyomkodta a botot, de kis fröcskölés, burványolás után megadta magát. 

Öcsémet vígan hívtam fel: halat adott a balek-csali. Mondjuk azóta se.

Faterom gyerekkorában kezdett el horgászni. Szövőinas volt, a szövőmesterek között volt horgász is, ők vitték el először a Dunára horgászni. 17 éves korában saját 'bungalót' vett, (sokat buliztak a haverokkal) és már dunai horgásznak számított. Természetesen akkor még csónakmotor nélküli kis csiklikkel járták a horgászok a Dunát, a Baracskaitól kb. szűk óra evezésre volt (van) a Nagytuskós, az Öreg-köves pedig jó kettőre. Már akkor is úgy tartották a pecások: ' a kikötőtől minnél messzebb mész annál jobb helyre érsz'.  Fater az öreg dunai horgászoktól leste el a 'tudományt', sokat járt a Dunára, etetett helyei voltak és fogogatott is. Az én első emlékeimben már komoly pontyozó hírében állt, ha befelé jött a vízről a híre általában már megelőzte, Pali bácsi nagyhangon kiabálta: a Sztipán már megint befogott.

Egy nagy kocka alaku bárkája volt apámnak, abban tartotta a potykákat. Emlékszem az egyik ősz olyan jó volt neki pontyilag, hogy a karácsonyig kitartott a haltartó bárka tartalma, onnét vettük ki az  ünnepi hallénekvalót.    

Akkoriban más volt a horgászetika (meg a halállomány is), a kispontyot nem kellett mérni, ránézésre visszatették, de ha evett a hal a mennyiségi korlátozással nem igazán foglalkoztak.  

Kicsi koromban kevésszer vitt magával a Dunára pontyozni. Az okokat gondolom: sok lett volna nekem a csónakban csendben megülni. Mikor már nagyobbacska lettem volt pár jó pecázásunk, a Nagytuskósban egyszer jót pontyoztunk. A tuskós mint a neve is mondja teli van bedőlt fákkal. Ezt a részt nem borították be védő kövezéssel (gondolom készakarva irányítják így a vizet) ezért a Duna folyamatosan alámossa a partot és dönti be a fákat. A horgászok kitapogatnak maguknak ágmentes szakaszokat és ezekben a lyukakban horgásznak - a néha csak 2-3 de akár 4-5 méteres vízben. Sokat etetni nics értelme, hisz elviszi a víz. A régi szokás az volt egy szapol kukorica kezdéskor, egy befejezéskor.

 Azon a napon is hasonlóan etettünk, aztán bevetettük a két pecát. Kemény fenekező tengerinád botok, tárolóorsón 35-40-es zsinór, kicsi 'papagáj' horog, oldalfülön az ólom. A kapás általában klasszikus: két pici bólintás aztán zsupsz nyélvégét belehúzza a vízbe, amire jön a komoly bevágás és utánna a harc. Ha a hal balra vagy lefelé indul a tuskókba/fába, akkor szerelés következik, ha kitudod húzni a nyílt víz felé akkor szákolás. A nagy pontyokat nem a tuskósban szokták fogni, és nem azért mert ott nincsenek. Szóval nagyon jót pecáltunk, sok akció volt és szép potykákat fogtunk.

Apám legnagyobb pontya sem volt igazán kapitális a maga 8 kilójával. 

Tavaly a Bajai csatornán fogott 18-as és 23-as amúrt, kárászozás közben, no azokkal elszórakozott...

Az este betévedt a kertünkbe egy kis süni.

Tudtad, hogy:

A keleti sünt leggyakrabban csak a sün névvel jelölik. Főleg a mesékben szerepel gyakran a régies sündisznó elnevezés is. Egyéb népies nevei a sül és a tüskésdisznó.

A keleti sün testhossza legfeljebb 35 centiméter, farokhossza 4-5 centiméter, testtömege 400-1900 gramm. Kültakaróján a szőrszálak között sűrűn elhelyezkedő hegyes tüskék vannak. A fekete-fehér, gyűrűs tüskék csak kis idővel a születés után keményednek meg. Mellét fehér bunda borítja. Bőrizomzata fejlett, ezért veszély esetén tüskés labdává tud gömbölyödni. Hegyes pofája éles fogakat rejt, amelyekkel nemcsak a földigilisztákat, hanem egy kígyót is könnyen ketté tud harapni.

Éjszakai életmódot folytat. Dús aljnövényzetű, ritkás erdőkben fordul elő, de mindenekelőtt cserjésekben, települések környékén él, sőt, még belvárosi parkokban is. Szívesen elfogadja a szabadba kirakott ételt is. A sün számára az év egy aktív időszakra és a téli álom idejére tagolódik, amelyet avarból készült alomban tölt el. Tavasszal bújik elő, amikor a külső hőmérséklet már elég magas. Télen a belső testhőmérséklete körülbelül 5 Celsius-fok. Ha környezete túlságosan lehűl, a sün egy szabályozórendszer segítségével pontosan annyira fűti testét, hogy hőmérséklete színte változatlan maradjon. Amennyiben vacka jól védett, a téli álmot alvó keleti sünnek nincs különösebb gondja. Erre az időre tömör, teljesen merev, tüskés gombóccá húzza össze magát, szétnyitásához nagy erőre lenne szükség. (forrás Wikipédia)

A rendőrségnek is megtetszett ez a kis jószág, a tömegoszlatásban 2009 a SÜN! éve.

idézet az Index cikkéből:

Mindez úgy nézett ki, hogy öten-hatan szorosan körbevették a kiabálót, majd a parancsnok "Sün! Sün! Sün!" jelszavára hátat fordítottak neki, és vált-vállnak vetve, tomfáikkal az amúgy békés, szemlélődő ünneplő tömeg, illetve az akcióra teljes erőből rámozduló sajtó felé hadonászva, "vissza! vissza!" felkiáltásokkal kihátráltak a delikvenssel a tömegből.  ....

A bennfentes információkat megosztó szakértői szövegből kiderül, hogy a "SÜN - másképpen portya vagy elfogó csoport" az nem, más mint egy "több tagból álló autonóm rendõri egység". "Kirohannak és általában egy-egy kiszemelt személy elfogása és azonnali hátraszállítása a feladatuk. Az érdemi feladatot egy vagy két személy látja el, a többi feladata a körkörös fedezés."

Olyan sok szépet hallottam már róla, hogy tavaly én is elmentem a Duna-deltába.

Az utazásunk már kalandos volt. Én Bp-ről indultam, Debrecenben átszálltam a horgász kolléga kocsijába, onnét indultunk Marosvásárhelyre ahol terv szerint csatlakoztunk másik két horgász kollégához.  Már jó két órát bolyongtunk Romániában a kocsi GPS-ét követve és még szerencse mert kiderült, hogy a nélkülözhetetlen szemcseppjét debreceni horgásztársam Zoli otthon hagyta. Így nem nagy kitérő után (kb csak 3-4 órát vesztettünk) visszamentünk a magyar határra a szemcseppért, majd  jóval éjfél után végre odaértünk Marosvásárhelyre. Erdélyi kollégákkal paroláztunk, aztán átpakoltunk és újult erővel útra keltünk. Következett Tulcea, aztán Nufaru, ott átkompoltunk a Szent-György ágon onnét csak pár kilométer Partizani, igaz  a makadám-földes út valami rettenetes. Ott várt bennünket a szállásadó aki egy gyors csónakkal vitt minket Gorgovára a szálláshelyre. Itt a Sulina ág partján van a komfortos horgásztanya minden kényelemmel.

 A szállás tényleg első osztályú  - és az ellátás is. Én egyszemélyes szobában kaptam helyet, az egyetlen dolog ami elbizonytalanított, hogy az ágyam alatt megláttam egy karton egérmarasztalót vagyis az egér-ragasztót. 

Kérdésemre a háziak kedvesen mondták, hogy bizony itt néha akad egér, ugyanis nádtetős a ház és itt kint a pusztán ez természetes, hogy beköltözik egy-két egér, de ne féljek beleragadnak a csapdába. Hajaj, én és az egerek ...

Éjjel persze arra riadtam, hogy nagy szöszmötölés van, arra gondoltam biztos egy egér vergődik a ragasztóban. Világítást kapcsoltam , megnéztem de nem. Aztán próbáltam visszaaludni, de a szöszmötölés nem maradt abba, a padláson jót szórakoztak egérkéék. (A háziak mondták reggel. hogy terményt tartanak a padláson...) Szóval az első két nap kurva fáradt voltam, aztán szobát cseréltünk. Csabi kolléga ugyan cseppet horkolt, de a fáradság győzött, végre lialudtam magam.

   A szálláshoz kétszemélyenként járt egy aluminium csónak 20 lovas motorral. A deltában nagyok a távolságok, mindenki őrült nagy csónakokkal közlekedeik őrült tempóban.

Senki sem lassít, a szárnyashajó menetrendszerűen hasít, vigyázni kell.... Állítólag hetente történik valamilyen baleset, végülis az ott egy forgalamas vízi út.

Horgászat? Kellemes volt. A reggelek ködösek, hidegek, korán kellett indulni, hogy a kiszemelt tóra időben érjünk. Pergettünk. Azt hallottuk, hogy igazán kapitális halakért  nem a Deltába kell menni,(persze azért itt is akad horogra nagy harcsa, ponty, süllő, csuka, balin stb) itt a természet bujasága a lenyűgöző, a tavak beláthatatlan  szövevénye,  a víz irdatlan nagysága. 

Igaz mi nem fogtunk kapitális halakat, ellenben  sokat. Csukát, sügeret kis szerencsével (és némi tudással) rengeteget lehet fogni. És egy pergetőnek kell ennél több?

A pergetés jó dolog. Sajnos nincs mindig az embernél fényképezőgép, vagy siet újradobni, vagy egyszerűen csak elfelejti lefényképezni a frissen fogott halat.  Sajnos én is ritkán készítek képet a halról csali kivétel előtt. Pedig ezek visszanézve is érdekesek.              

Azért a pár éve használt digitális géppel csak sikerült pár 'piercing'-es képet összehozni. Íme:

Ő volt a 5,70-es,  neki  olyan jól akadt a horog, hogy csak otthon sikerült kioperálni a  csalit

Egy kivétel:

 feketesűgér támolygóra

igaz alig van a szájszegletében a horog, de sikerült megfogni 

ez a csuka is szép masnit kötött magára

szájszélbe

eg bokorugró villantó by Hori

Jó mélyre nyelte a kolléga Orclaját

kiscsuka

Péklapáttal tolták be és szedték ki a pékek a kemencéből a kenyeret. Szüleimnél a hátsó udvarban van egy ócskavasas sarok. Ott láttam meg a péklapátot. Megtisztítottam, megcsiszoltam. Nyelet faragtam bele és és így egy hercig kis szabadtűzes sűtőlapot nyertem.

Egyéb nevei: cigányhal, haldoktor, gyászkeszeg, nyálkás czompó, sárhal, tathal, vargahal, varjúhal, zöldike

Latin neve: Tinca tinca 

Számos legenda - vagy inkább babona - szerint a compó nyálkája gyógyító hatású. A régi görög és római szerzők szerint is a compó nyálkája - orvosság. Ennek a nyálkának a néphit is gyógyító erőt tulajdonított. A népi megfigyelés szerint a sérült halak előszeretettel dörgölőztek a compóhoz, aminek a nyálkája elősegítette a sebek begyógyulását. Hogy ez mennyire igaz, nehéz eldönteni, a régi halászemberektől mindenesetre megkapta a doktori címet.

Élőhelyét tekintve kedveli a tavak, holtágak gyorsan felmelegedő, sekély, iszapos részeit, a folyók lecsendesült alsó szakaszát. Ezeket, a részeket többnyire vastag vízi növényzet borítja, amely kiváló rejteket biztosít számára. Ezt a dús vegetációjú élőhelyet nem is szívesen hagyja el. Nem kedveli a napfényt, így napközben ki sem mozdul az árnyas, víz alatti téli kertből. Keveset mozgó, lusta, fenéklakó hal. Főleg éjszaka tevékenykedik. Táplálékát rovarok, rákok, férgek, puhatestuek és vízinövények alkotják. A pontynál jobban tűri az alacsony oxigénszintet, az erősen iszapos vízben is megél.

Volt egy időszak amikor a várpalotai tavakban horgásztam, csónakom is volt. A Nagybivalyost nem igazán kedveltem, ellenben az úttól beljebb volt több tó, egyiken csónakot is lehetett tartani. Ennek a tónak a végében á tlehetett menni egy keskeny nyíláson egy másik tóba, amit csak csónakbol lehetett meghorgászni, hisz teljesen körbe volt nőve náddal. Ezek a tavak igazi vadvizek voltak, olyan barnás vízzel, sok csukával, compóval és iagzi aranykárásszal. Ebben a tóban istenieket compóztam.

Gyönyörű másfeles-kettes compók jöttek, és küzdöttek is a horgon veszettül.

Mostanában a Tisza-tavon is szép compókat lehet fogni, bár kifejezetten senki sem horgászik compóra, törpeharcsázás vagy pontyozás közben szép példányokat lehet megcsípni.

A Bajai Halászléről (így nagy betűvel) olvastam egy posztot, annyira eltalálta a mi 'bajai' halfőző világlátásunkat, hogy muszáj idelinkelnem:   http://malackaraj.blog.hu/2009/05/21/bajai_halaszle

"Bajainak lenni azt jelenti, hogy halevő vagy. Csak ez után vagyunk emberek, nők, férfiak, anyák, apák, gyermekek. Kétévesen már tudjuk, mit jelent a gyufatészta, ötévesen fintorgunk, ha passzírozásról vagy alapléről hallunk, felnőttként, ha Szegeden egy étteremben ülve kedvesen halászlét ajánlanak, sejtelmes mosollyal (és némi gőggel a hangunkban) csak annyit mondunk: „köszönöm, bajai vagyok” Ha egy bajait ebédre, vagy vacsorára hívnak, nem kérdezi meg, mi lesz a kaja. Mi lenne?  Halászlé. "

Bajai udvaron bajai bográcsban bajai halászlé

Ugyan én nem Baján születtem, de nálunk is központi kérdés a halfőzés. A családi fáma szerint már 12 évesen önállóan megfőztem az első hallevemet, öcsém első a lével kapcsolatos szavai pedig a fáma szerint így hangzottak: ejős, de jó.

Otthon legalább hetente-kéthetente egyszer  (de inkább gyakrabban) halászlét főztünk, természetesen bográcsban. Voltak jól és jobban sikerült főzések. Egyszer olyan is előfordult, hogy anyám csak másnap találta meg a kikészített összevágott hagymát, fater elfelejtette beletenni a bográcsba. És finom lett, senki nem vette észre a malőrt. Egyszer meg öcsém (még csak pár éves lehetett) tűzre rakásban próbált segédkezni mikor a szakács elfordult, volt is nagy meglepetés mikor az asztalon előkerült egy komolyabb fadarab a bográcsból.  Apai nagyapám ugyan vízimolnár volt, de ők nem bográcsoltak. Majdnem minden pénteken hallé volt nálunk, a sparhelton főzték, hosszú lére... Hal íze volt annak is, de messze járt az igazitól.

Bulikon is ha főzés volt - akkor az csak hal lehetett. (Jó persze főztünk ritkán marha meg csirkepörit is). Volt olyan is, hogy felcsónakmotoroztunk a Dunán a Budacs-zátonyra és ott a homokzátony közepén főztük a halászlevet.

Két éve már, hogy kimegyünk a helyi horgászegyesület halfőző versenyére. Én mindig mosolygok a kollégákon amint nézem őket elmerülve a paszírozás művészetében, ők meg mosolyognak rajtam, mert a műértő zsűri csak a paszírozottat díjazza. De majd idén megmutatjuk nekik... 

 Tavaly Öcsém is főzött.

 Meg én is.

Társaságunk mindkettőt jónak ítélte, talán egy kiskanálnyival öcsémé lett a finomabb.

Meg kell még említenem a csukapörköltet is, az is egy mennyei eledel.

Most olvastam eFi blogjában az ő elkészítési módjáról, csak egyet érteni tudok vele.

Aki nem főzött  még bajai módra próbálja ki az útmutatásai alapján - meglátja megéri!

Idén alig voltam még horgászni.  Ha a Matula versenyt   nem számolom, talán még halat sem fogtam. Pedig az elmúlt években tavasszal is adott jó halat a Duna.

Tegnap este kimentem a Duna partra. Még világosban kiértem. Szúnyoginvázió van mindenfelé, amint kiszáll az ember az autóból rögtön meglepik a kis bestiák. (Az ugye közismert tény, hogy csak a nőstény szúnyog csíp...) Nem közvetlenül a vízparton parkoltam, beöltöztem, befújtam magam,  aztán elindultam a hely felé. A bokrok között egy benyúló 'parkolóban'  egy szürke kisbusz áll.  Nézem, valahogy furcsán imbolyog... aztán rájövök, hogy mozog az a járgány rendesen, vagyis úgy tűnik ütemesen. Az út pár lépésnyire visz el a parkoló autó mellett, próbálok nesztelenül elosonni,  de nem sikerül, egy zilált női arc néz ki a hátsó ülésekről. Továbbsietek  aztán visszanézve látom folytatódik az imbolygás. Egyszer haverokkal játszottunk olyat, hogy mesélje el mindenki milyen extrém helyszíneken történt már meg az esemény. Voltak érdekes történetek... Az autó ugye snassz (motorháztető pici plusz), a városi busz legutolsó széksora már jobb, aztán csónak, víz, strand, sátor, erdő stb. -klasszikusoknak mondhatóak, de volt templom sekrestye-bejárat lépcsője, tömött parkolóház, telefonfülke, focipálya kezdőköre, kézipálya zsűriasztala, szabadtéri koncert...  

A helyen jól folyik a víz, éppen úgy nyomja a sodrás a köveknek a vizet ahogy azt kell. Eszembe jut a történet, amikor pár éve a süllőfogások után  ezen a helyen volt a szakítással végződő kapásom. Harcsára gyanakodtam, ugyanis nem sok közöm volt a halhoz, ellenben a hét kiló harmincas süllőt  http://halesmas.blog.hu/2009/03/09/sullo gond nélkül vettem ki. 

Gyengén indult az az este is, kapásom sem volt, már teljesen besötétedett, még fél órát adtam a halaknak. Az akkori kis kedvenc egy tigrismintájú ssr volt felkapcsolva. Szorgalmasan dobáltam a műcsalit, próbáltam sekélybben, mélyebben, gyorsan, lassan, de csak nem jelntkezett a várt odaütős sűllő kapás.  Aztán egyszer egy olyan megtolós ránehezedés, én bevágtam és már karikában is volt a bot. Rögtön letört a mélybe, az orsóról trrrrrrrrrrrr  jött le a fonott zsinórt. A túlpartnak indult, próbáltam kicsit ráfogni az orsóra, a hal kicsit megnyugodott - vagy csak én hittem, de elindult a part felé, vagyis sajnos a parttól pár méterre lévő beszakadt fa felé. No akkormár konkrétan besz...am. Ha a fába belemegy.... esélyem sincs. Próbáltam még keményebben bánni vele,  csak ne a fába menjen.  A hal meg pont oda készült, szinte teljesen ráfogtam a fékre, és tartottam tiszta erőből. A zsinór már teljesen a víz altti fa felé mutatott, a bot bólogatott, én tarottam.... aztán egy pakkk - és ennyi volt. Lerogytam a kőre és csendben agonizáltam. Hogy az a jó büdös... Remegő térdekkel összepakoltam a cuccomat és hazakullogtam.

Napokig bánkódtam az eseten és még mindig eszembe jut ha kijövök erre a helyre. Sajnos a tegnap este is csendes volt, kuttyogatni láttam/hallottam egy csónakot, de halmozgás nem volt. A szúnyogok felhőkben támadtak, aztán amikor egyet véletlenül lenyeltem elegem lett az estéből. Hazamentem.