Jön az ár!

A Duna majdnem minden évben kilép medréből és elterül az ártéren. Van hogy az ártér sem elég neki. Ha télen a vízgyűjtőjéhez tartozó hegyekben sok hó esett és ehhez még tavaszi esők is társulnak szinte bizonyos az árvíz.

A Wikipédia szerint az árvíz egy folyóvíz vízszintjének olyan mértékű emelkedése, amikor az medréből kilép. Fontos megkülönböztetni az áradástól, amikor a vízszint ugyan megemelkedik, de a mederből nem lép ki a víz. Az árvíz nem jelent feltétlenül katasztrófahelyzetet.

Az árvizek három nagy csoportja, a jégtorlódásból adódó jeges árvíz (ilyen volt például az 1838-as pesti ár), az egyszerre olvadó hótömegből keletkező tavaszi árvíz (ez okozott a Duna felső szakaszán 150 éve nem látott vízszintet 2006 márciusában), illetve a nagy tavaszi, vagy nyári esőzésekből keletkező zöldár.

Reméljük idén nem éri el ezt a szintet ennél az érdi kiskocsma falánál.

 

 

Tudtad?

Nagy folyóink vízjárása szélsőséges: a Duna és a Tisza jellemző kis vízi hozama a belépésnél 570 m3 /s, illetve 50 m3 /s, míg a legnagyobb árvízi hozam 10 300 m3 /s és 3550 m3 /s. A csapadék évszakos változása nagy: az ősz és a tavasz sokszor károsan fölös vízzel jár. Az ország közel negyedét kitevő mélyebb részeket árvizek fenyegetik. Más sík területeken a változó mértékű és gyakoriságú belvizek okozhatnak elöntéseket, amelyek együttesen az ország területének 52%-át, a művelt területek kétharmadát érintik. A Duna átlagosan 2–3, a Tisza 1,5–2 évenként lép ki a medréből. Nagyobb árvíz a Dunán 10–12, a Tiszán 5–6 évente fordul elő. A jelentős árvizek időtartama a nagy folyók felső szakaszán 5–20 nap, a középső és alsó szakaszokon 15–120 nap. Ez a tartósság más európai folyókra nem jellemző.


 

A mellékfolyók és azok felső szakaszai heves vízjárásúak. A Felső-Tisza térségében, valamint a Körösökön jelentős csapadékot követően 28–36 órán belül 8–10 métert is emelkedhet a vízszint. A kiváltó tényezők eltérőek: az utolsó száz év legnagyobb tiszai árvizei között volt tavaszi áradásból (1879), téli csapadékból (1888), téli hótakaró olvadásából (1895 és 1999), tavaszi csapadékból (1919) és mellékfolyó árvízéből származó (1932, Maros). Az 1970. évi árvizet a Tisza és az összes mellékfolyó példátlan egyidejű áradása, míg az 1998. őszi és az 1999. tavaszit két egymást követő, szélsőséges hidrológiai esemény jellemezte.


Az árvízvédelem egyszerre biztonsági és gazdasági kérdés. A gátak többek között 628 települést (köztük 60 várost) és 2,3 millió embert, a vasutak 32%-át, a közutak 15%-át és áttételesen mintegy 5000 milliárd forintnyi nemzeti vagyont védenek. Az egyes öblözetekben (azok a területek, amelyek egy-egy töltésszakadás esetén víz alá kerülnek) bekövetkező kár alkalmanként elérheti a több tízmilliárd forintot.


A magyar árvízvédelmi előírások szerint a védműveket 1,0–1,5 m magassági biztonsággal a 100 évenként előforduló jégmentes árvíz okozta magassági és tartóssági igénybevételre kell méretezni. Kivételt jelentenek Budapest, Győr, Szeged és az algyői olajmező védvonalai, amelyeket az 1000 év visszatérési időre méreteznek, és az Esztergom-déli országhatár Duna-szakasz, amelyet az eddig előfordult legmagasabb jeges árvizek burkoló méretére terveznek. Az árvízvédelem az elmúlt évtizedekben sikeres volt, annak ellenére, hogy a töltéseknek csak 60%-a felel meg a fenti kívánalmaknak.

 

Az egyik legsúlyosabb a pesti jeges árvíz volt 1838-ban. Kialakulását az okozta, hogy a
megelőző kemény télben a Duna jege – több helyen torlódva – Bécsig rakódott fel. A  felülről érkező olvadással indult árhullámok hatalmas jégtorlaszokat képeztek. A lezúduló víz –és jégtömegek Esztergomtól a Dráváig végigdúlták az árteret. Több, mint tízezer ház dőlt össze (Pesten és Budán a házak több mint fele) 3200 megrongálódott, életét vesztette 153 ember.
Báró Wesselényi Miklós saját maga mentette ki az embereket a jeges vízből, őt emlegetjük az „Árvizi hajós” néven, emlékét dombormű őrzi a pesti belvárosi templom falán.