Tiszai halászlé

Az ember az évet nem kezdheti szörnyű, nyomasztó titkokkal a lelkében,  én most bevallom férfiasan - a napokban olyat tettem mint még soha: megfőztem életem első passzírozott halászlevét. Magam sem tudom, hogyan fogant meg elmémben ez az eretnek gondolat, talán a Tiszai hallé karácsonyi hegemóniája, vagy csak az ünnepek gyomrot terhelő bősége tehetett róla, tény, hogy kivettem a hűtőből egy adag hallénak eltett süllőt (fej, farok, gericcsontok) és vettem mellé egy másfeles potykát.

Haltisztítás után kezdtem el borozgatni. A konyhában két fej hagymát vágtam össze, majd az edénybe beledobtam a haldarabokat, felöntöttem vízzel, sóztam majd a gázra tettem. Főztem hosszasan. Kavargattam, kevergettem, kicsit kortyolgattam, majd a hallfejek nagyobb csontjait  lassanként kiszedegettem. Hosszasan főtt a lé, a haldarabokat folyamatosan kikapkodtam, és a szálkátalanított halhúst félretettem.
Mikor a csontokról már levált a hús egy tésztaszűrőn átszűrtem egy kisebb fazékba az egészet. Nem passzíroztam igazából, hanem csak kanállal átnyomkodtam a sűrűjét a szűrőn. Biztos ami ziher: botmixerrel még adtam neki.   Hosszas munkával így kaptam egy jó adag  barnás, sűrű levet, meg mellette egy tányér  szálkátlan félig főtt halhúst.
A család már eléggé unta, hogy órák óta hadiállapotok vannak a konyhában, így minden további cicó nélkül felforraltam a levet. Mikor már forrt  dobtam bele két kanál bezdáni pirospaprikát, majd beletettem a halhúst. Forraltam vagy tíz percet,  kiittam az utolsó kortyot is a poharamból és engedve a túlerőnek késznek nyilvánítottam a hallevet és elhagytam a konyhát.
Kenyérrel tálaltam. Meglepően finom lett a maga nemében, de le kell szögeznem: a szegedi hallé, és a bajai csak annyiban hasonlít egymáshoz, hogy mindkettő alapanyaga a hal. Plusz zsiradékot nem tettem bele, a megszokott, bevált paprikát használtam,  és mégis...Nem, nem azt mondom, hogy nem lett finom, de nekem a halászlé más. Aki evett már mindkét halászléből tudja miről beszélek.