Hajnal

Aki már olvasott horgászirodalmat az tudhatja, hogy egy snecifaroknyit is magára adó horgászíró egy kora reggeli történetet csak így indíthat: tanyát ütött a hajnal a tájra...

Hajnal.  Szeretem a szót, mert világomban több jelentése van, és nagyon sok emlék kötődik hozzá. (Hogy volt ilyen nevű nőnemű ismerősöm - az csak véletlen).

Naplementét nap mint nap mindenki láthat, de olyan igazi, jóízű, csípősen párás, földillatú napfelkeltét már nem olyan egyszerű. Az emberek többsége ilyenkor pihen, a felkelő nap látványa a nagyon későn fekvők, vagy a korán kelők ajándéka. Minden nap egyedi, mint az igazán nagy dolgok: egyszeri és megtismételhetetlen.

Ifjú titán koromban az első kategória jeles képviselőjeként többször volt alkalmam rácsodálkozni a kivilágosodásra. Egyszer egy Dunaparti-vikkendházi buli után (kedves öcsém 'ott felejtett ' engem és hazament a motorommal - no jó, szólt, de el voltam foglalva) kénytelen voltam gyalogszerrel hazabotorkálni. No, az egy élmény volt. Nem a gyaloglás, hanem a pirkadat.

A gyakorló természetjárók szeretnek korán kelni. Az ébredő erdő csupa-harmat párásságával, ezernyi hangjával, erdő-illatával csodálatos. Az erdőt minden formájában élvezem, de a gyerekkori hajnali csigaszedések emléke kitörölhetetlen.

 Egy horgásznak egyértelműen legszebb napszak a hajnal. A víz általában ilyenkor csendes, csak a 'fürdő' halak loccsanásai hallatszanak. Nyugalom, csend. Hajnal.

 A távoli város

   

Útközben

 

  

Torockón kétszer kel a nap.

 

 

Hajnal a tó fölött