Egy  pár telefon és összeállt a túra terve: M.-el mi Budapestről hajnalban indulunk, Z.

 közelebbről érkezik, a helyszínen találkozunk. Útközben csalihal beszerzése, és fél hét körül már Örvényben a  Hableány nevű műintézményben iszogattuk kávénkat, és erősitettük elszántságunkat egy fél Unikummal.   Z. is megérkezett, csak a pecalistáról ismertük, élőben még nem találkoztunk. Paroláztunk majd pakoltunk Z. csónakjába. Én törött kézzel inkább csak imitáltam a pakolást, saját botzsákomat azért nem bízom másra.  A vizen nagy volt a pára, Z. motorja elsőre gyujtott, száguldottunk a Tiszán, aztán a hatos öblitőn befelé.  Gyönyörű volt  a víz, (persze horgász szemmel)  a felszálló párában előbukkantak a vizből épppenhogy kiálló hatalmas fatörzs darabok .   Nekem ezekről a kiálló szinte 'megkövült' fatuskókról mindig a temetők fejfái jutnak eszembe és akkor is mintegy templomi áhitatos hangulat vett rajtam erőt. Tulajdonképpen egy csatornán haladtunk aminek a két oldalán valamikor vastag fák állhattak, amiknek már csak a csonkjai emelkednek ki a vízből. Azután kiszélesedett a víz, a ködfoltokból elővillant a Tisza tó. Szakértők szerint ez itt a csukaparadicsom.

 

 

 

 Egy szimpatikus helyen megálltunk, olyan jó másfeles víz lehetett alattunk. A jólismert sétálós úszós csukázást gyakoroltuk,  de a többiek néhányat dobtak pergetve is. A szél fujdogált és hullámzott is rendesen. Egy mozditás sem volt. Délfelé átálltunk egy másik helyre (két szimpi fatörzscsonkhoz kötöttük magunkat) közben mintha elvágták volna, elállt a szél, és hirtelen kisütött a nap. Mintegy varászszóra a víz is megelevenedett. A sekélyes részen snecik fröcsköltek, és arrébb mintha rablást is látni/hallani véltünk volna. Először az én uszóm tünt el, rövid fárasztás, másfeles csuka. Boldogság, parolázás, örömködünk, no nem annyira hangosan mint a nyugati vendéghorgászok, de azért mégis.  M.-nek is igéretes kapása lett közben, de sajnos összeugrott a zsinórja a dobról, így mire azt kibogozta a hal megkerült egy tuskót és a bevágás már a tuskónak szólt, a hal meglépett. Közben Z.nél is kapás, emiatt nemtudja befejezni a szerinte világ legjobb viccét, de elárulja a poént: hőőőő csiga. Rövid harc és egy gyönyörű 3 kiló körüli halat szákoltunk neki. Az egyik uszóm beljebb kb. a régi meder törésénél van bedobva, olyan két méteres ersztékkel. Kapásom van rajta de nagyon maszatolós,  az uszót csak 5 centire viszi le, és egy helyben tartja, szinte lelki szememimmel látni vélem ahogy komótosan forgatja be a kishalat. Várni, még mindig várni. Az úszó továbbra is egy helyben, pici kis rángások látszanak rajta. Eszi. Ez vagy egy bugyli kis csuka, vagy..... de a mondatot nemtudom befelyezni az úszó megindul, határozottan a mélybe. Még két pillanatot várok, zsinórt kifeszítem, és bevágok neki, olyan embereset. Mintha fába akadtam volna, de pillanat, mégsem.... megmozdul jön felém, aztán meggondolja magát és megindul. A fék csendesen sírdogál, sikerül megállitani a halat, egy két kisebb kitörése még van, de a kemény bánásmód megteszi a hatását, a hal szépen jön. Megmutatja magát........ jesszusom, beszarás ekkora csukát még életemben nem láttam, akkora mint az evező. Mostmár van miért izgulni, de látom a horog jól akadt, nemlesz itt gondd. Instruálom a merítőszákot kezelőt, de a hal hagyja magát, és már a szákban is van, mégegy mozdulat és a csónakban. Na itt aztán pillanatok alatt szétszakítja a merítőt. Hőőő csiga, vagyis hőőőő csuka, mondja Z. Ebben maradunk, és szállóigévé válik: hőőő csuka. A hal félelmetesen gyönyörű, csodáljuk. 86 centi, de baromira duci, 50 centi a kerülete a hasánál. Vagy három szájbilincset akasztok rá, és még a vastag kikötőkötél végét is áthurkolom a kopoltyújánál, de így is csak félve teszem vissza a vízbe. A gipsz a kézfejemnél már csupa víz, és szerintem halszagú is rendesen, de kit érdekel. Rettenetesen boldog vagyok, de M. visszarángat a valóságba, kérdezi, ugye én sem látom az úszóját ami az előbb még ott volt. És tényleg, az úszó elmerült, aztán picit még látni véljük, a bóbita néha kijön, majdnem azt játsza mint az én úszóm pár perccel ezelőtt. M. kivár, a kellő pillanatban bevágás, bot karikában, fék megszólal. Hal meg-meg iramodik, de azért lassan fárad. Én a törött kezemmel csak osztogatom az utasításokat, M. fáraszt, Z. szákol. Meglátjuk a halat, és mindhárman felordítunk: hőőőő csuka... szinte az előbbi tesvére, egy másik evezőlapát. Megszákolják, beemelik. Ilyen nincs. Nemhiszünk a szemünknek. 88 centi. Gyönyörű csuka, sportos, izmos, sokkal vékonyabb mint az enyém.  M. nem bíz semmit a véletlenre, nem fűzi pórázra a halat hanem egy ügyes mozdulattal beszúr a hal tarkójánál és ezzel kíméletesen elaltatja és ezután már a vízbe sem teszi vissza. Bevallom titokban én is többször rápillantok a halamra. Két ekkora állat egy nap, hihetetlen, és még nincs vége a napnak. A nap elbújik, majd ismét előjön. Balról, a sekélyesedő méteres, másfeles vizben a kishalak játszanak, de néha mintha szétugrálnának. Mindannyian átdobunk erre a részre. Z. uszója, megremeg, majd a szokásos pár centis merülés, egyhelyben táncoltatás. Bevágás, rövid fárasztás, merítés, M.-el lekicsinylően mondjuk: hőőő csukácska. Holvan ez a kicsi hármas körüli csuka a mi állatainkhoz. Z. szomorkodik, de vigasztaljuk, előre biztos kiegyezett volna két darab hármas csukával. Közben kezdett a köd megint leszállni, de szinte egyidőben kapás nálam és M.-nél is. Olyan igazi csukás cuppantós kapások, és viszik is rögtön. Szinte egyidőben fárasztunk, M.-nek várni kell a merítőre, és a halak is hasonló kilós formák. Z. aggódik a köd miatt ezért gyorsütemben pakolunk. A törött kezemmel az orsót tekerni még tudtam, de a botösszepakolásánál M.-et hivtam segitségül.

M.: Te, ennek az orsónak a karját visszafelehajtással lehet kitekerni?

Én: Aha.

M.: De nemmegy...

Én: Biztos beszorult.

Orsókar: Reccs!!!

Mindenki: hőőő csiga...

Ezen hármas dialógus után az orsó a karja nélkül szinte játszi könnyedén csusszant a bottartó zsákba, Z. indított, és száguldottunk kifelé. A tározó kiszélesedő vizén Z. jópár méterrel előbb kanyarodott a kelleténél,( a rossz láttási viszonyokra fogta), sekély részre értünk, de Z. a kapitány az evező használatától mereven elzárkózott, a motorcsigát megfogta az iszap: nyíróék, vagyis stiftcsere lett a dologból. Mielőtt a köd teljesen leszállt volna megtaláltuk a kijáratot az öblitő csatornára, és onnét már gondd nélkül értünk kikötőbe. Fáradtan, átfagyva, de baromi boldogan. Bepakoltunka kocsikba és sok hőőő csuka, meg hőőő csiga után hazafele vettük az irányt. Tíz nap mulva felhívott Z., hogy elmesélje a világ legjobb viccét aminek hőőő csiga a poénja, de bevallom férfiasan én azt a viccet azóta sem ismerem. A hőőő csuka azonban többször elhangzik közös csukázásokkor.