Az angolna

Az angolna (Anguilla anguilla) a csontos halakon belül a sugarasúszójúak (Actinopterygii) csoportjába, az angolnaalakúak rendjébe és azon belül az angolnafélék (Anguillidae) családjába tartozó hal. 

Kígyószerű alakja, megnyúlt feje a kifejlett példányokra egyértelműen jellemző. Hazai halaink közül testfelépítése egyikkel sem téveszthető össze. Nálunk az 1960-as évektől telepítették. Az angolnát jó húsminősége jelentős exportcikké is tette. Mára azonban úgy tűnik, a telepítésekkor nem vették kellőképp figyelembe a faj ökológiai igényeit, ezért sok őshonos halfajunk jelentős táplálékkonkurensévé vált, másrészt az oxigénhiányra és parazitás fertőzésekre való érzékenysége miatt nagy részük ki is pusztult (például Balaton 1991-92). Átlagos mérete 60-70 cm és 1,2 kg.

 

Úgynevezett katadrom faj, azaz a tengerben zajlik az ívása, de életének nagy részét édesvízben tölti. A természetes szaporodása (ez alatt kizárólagosan sargasso-tengeri ikrázás és az azt követő kikelést értjük) után az angolna lárvái hosszú utat tesznek meg részben a Golf-áramlat segítségével Európa felé, részben az amerikai kontinenshez. Az ikrából először a mintegy 0,5 centiméteres úgynevezett protoleptocephalus lárva kel ki, amely vándorlás közben alakul át 5 centiméteres, fűzfalevél alakú leptocephalus lárvává. Ebből a lárvából a parti vizeket elérve nagyjából 7 centiméteres "üvegangolna" lesz. Ezeket az alakokat régebben önálló fajoknak tartották, és csak a 19. század végi és a 20. századi kutatásoknak sikerült tisztáznia, hogy ezek az angolna különféle fejlődési formái.

Az üvegangolnák felvándorolnak a folyókba és ott kifejlett "sárga angolnákká" alakulnak. Későbbi élőhelyeikre (a kontinens belsejébe) természetes, hosszú vándorlással kerülnek. Az átalakulás itt is tovább folytatódik, az édesvizekben 2-20 évet tölthetnek. Az ivarérettség ismét mélyreható változásokkal jár: táplálkozásukat beszüntetik, bélrendszerük felszívódik, kifejlődnek az ivarszerveik, hátoldaluk sötétté, hasi részük világossá válik. Ezt a formát nevezzük "ezüstangolnának". Ekkor újra elindulnak a sargasso-tengeri ívóhelyük felé.

A Science mostani számában egy nemzetközi kutatócsoport arról számol be, hogy 1300 kilométeren át sikerült nyomon követni az angolnákat az ívóhelyükig tartó 5000 kilométeres úton. Kim Aarestrup, a Dán Műszaki Egyetem kutatója munkatársaival együtt kifejlesztett egy olyan miniatűr műholdas nyomkövetőt, amelyet az Írország nyugati partjaitól útnak induló angolnákra szereltek. A berendezés olyan kicsi, hogy nem zavarja az állatokat a vándorlásukban.

 

A kutatók adatokat kaptak az állatok úszásirányáról, úszási mélységéről és vándorlási viselkedéséről. Kiderült például, hogy a halak éjszaka a meleg felszíni vízben tartózkodnak, de hajnalban lemerülnek a 200-1000 méter mélységben húzódó, hideg vízrétegekbe, és ott haladnak tovább. A szerzők feltételezik, hogy a meleg víz segíti magasabb szinten tartani az angolnák anyagcseréjét és úszási aktivitását, a hidegebb vizekbe merülés pedig késlelteti az ivarszerveik érését addig, amíg el nem érik ívóhelyüket a meleg trópusi vizekben.

A kutatók remélik, hogy a műholdas nyomkövető eljárásuk fejlesztésével sikerül hamarosan az egész vándorlási útvonalon végigkövetni ezeket a figyelemreméltó állatokat.

Forrás: Wikipédia és Science