Iszunk egy kávét? Mindennapos kérdés. Ritka ember aki nem szereti a kávét. Én tej és cukor nélkül iszom. És ha lehet hosszút kérek.

A kávé  már annyira bekúszott a mindennapjainkba, hogy szinte banális beszélni is róla, mindenki pontosan tudja miről van szó: hol termesztik, hogyan készítik, milyen az íze, stb...  A kávé már régóta nem luxuscikk,  még a fogolytáborokban (pl. Recsk) is kaptak reggeli kávét az elitéltek (gondolom nem frissen őrölt főzetet és nem is porcelán csészében).

Emlékszem mennyire vártam már a napfelkeltét, és Joco bácsi csoszogó lépteinek zaját az avarban és a  szinte megváltó kérdést: no, iszunk egy kávét? Mert ez azt jelentette: végre elindult a nap.

A történet úgy kezdődött, hogy régi cimborámmal jó pár év kihagyás után futottunk össze, a horgászat is szóba került. Mesélte, hogy a Dunán horgászik és szép halakat fog. Haverokkal lemennek sátorozni pár napra, a természetvédelmisekkel cimborák, így azon a területen más nem horgászhat csak ők, jó buli, hal is van rendesen, nagy pontyok meg amúrok, este pergetve kapitális süllők. Mondtam, hogy egyszer én is szívesen társulnék, ennyiben maradtunk. 

Aztán a nyár közepén jött a telefon: készüljek, jövő héten mehetünk pár napra. Mit vigyek, kérdeztem. Á, semmit, minden van, sátor, hálózsák van, tábor már kialakítva, mondom minden van -  max horgászfelszerelést - volt az engedékeny válasz.

 Azt nagynehezen kiszedtem belőle, hogy főleg az élő Dunán fogunk pontyozni, esténként pergetni, de a többi kérdésre a ' mondooom, minden vaaan' volt a kimerítő és minden vitát lezáró válasz.

Nem vagyok jó alvó a megszokott helyemen sem, a zajokat is nehezen tűröm, gondoltam azért én csak-csak viszek magamnak egy sátrat, felfújható matracot, meg természetesen a hálózsákomat.

Délután indultunk, az autóból átpakoltunk a csónakba, és elindultunk lefelé a Dunán. Gyorsan magunk mögött hagytuk a hidat, és egy jó óra motorozás után leértünk a táborhelyre. 

Haverom legnagyobb meglepetésére barátai nem voltak lent, csak Joco bácsi, de ő sem a Táborban aludt hanem kis lakóhajójában. Így a Tábor tulajdonképpen egy sörsátorból, (benne egy rozoga asztallal, pár székkel) és egy tűzrakóból állt.  Amúgy baromi jó volt maga a hely: a kis tisztást elölről a Duna, jobbról egy befolyó Dunaág határolta, az ártéri erdő magas fái pedig árnyékolták. Előttünk a Duna minden szépségével, mögöttünk az erdő minden rejtelmével. 

Joco bácsi jó helyi szokás szerint rögtön főzött egy kávét tiszteletünkre, és elpanaszolta, hogy nem eszik a hal... biztosan vízváltozás van.  Kipakoltunk, én felállítottam a sátram. Haverom a kész táborra számítva csak hálózsákot hozott magával, de nem esett kétségbe, azt mondta majd ő a szabad ég alatt alszik, ezt már megszokta. Csak néztem nagyot, de mivel elbeszélgettük az időt és már szürkült erősen, gyorsan összepakoltunk és indultunk pergetni.

Végigdobáltunk pár ígéretes helyet, de a Duna nem volt adakozó. Visszamentünk. Joco bácsi is velünk vacsorázott a táborban, (olyan fokhagymás sültpaprikát azóta sem ettem mint amilyet az öreg ott összedobott...) utána még beszélgettünk majd indultunk aludni. 

A sátram három személyes, így természetesen mondtam haveromnak, hogy nyugodtan vackoljon be ő is - elférünk.  Ő amúgy egy nagydarab ember, most talán kicsit meg is volt fázva, mire a fejem a párnára hajthattam volna ő már erős horkolásba kezdett. Állítólag én is horkolok (én még nem kaptam magam rajta, szóval el sem hiszem) de ez aztán horkoló koncert volt a javából. Próbáltam tűrni, aztán csettintgetni, tapsolni, cöccögni de a zaj csak rövid időre csendesedett, aztán újre erőre kapott. Khhhhhhhrrrrr-pffffhhhhhhsssssz, khhhhhhhrrrrr-pffffhhhhhhsssssz  néha belecsempészve egy kis   khrrrr-ughhh-ughhhh ami néha fulladásos hörgésbe halt el. Biztos elbóbiskoltam én is pár pillanatra, de bennem az volt az érzés, hogy szemhunyásnyit sem aludtam. Éjfél körül azért már kimentem pisilni is. Háromkor úgy döntöttem feladom, felöltöztem, és tüzet raktam. Vártam a hajnalt. És Joco bácsit.

 Lassan kezdett el világosodni a tulparti erdő felett az ég alja. A madarak is aktiválták magukat, érződött a csivitelésükön, hogy kialudták magukat, biztosan messzebb fészkeltek a sátrunktól.

A bokrok alján ág roppant, fejlámpa fénye villant, és előbukkant Joco bácsi. Kedvesen köszöntöttük egymást, ránézett a már jól leégett tűzre, aztán a sátor felé fordult ahonnét egy frissen beüzemelt fűrésztelep megnyugtató dohogása szűrődött ki és csak ennyit kérdezett: no, iszunk egy kávét?

Reggeli után is pergettünk egyet, aztán délelőtt pontyoztunk. Állítólag nekem volt egy komoly kapásom, de ahogy felriadtam a kiabálásra, hogy: kapáááááás, rögtön bevágtam a jobbos botomon, de akkor láttam, hogy a balos bot vége jön fel a víz alól, mire azt kézbe vettem.... szóval nem fogtunk semmit. 

Ebéd után próbáltam kicsit aludni, kevés sikerrel. Vendégjárás volt nálunk, előbb voltak a vízirendőrök, aztán a természetvédelmisek is. Pálinkáztunk. Utóbbiak vacsorára is maradtak. Rácson sütöttünk halat, zöldségeket, sört ittunk rá.

A második éjszaka kísértetiesen hasonlított az elsőre. Annyi volt a különbség, hogy az éjszaka közepén átvonult egy kis viharszerűség fölöttünk, kevés esővel, annál több villámmal. Talán csak a szélét kaptuk. Mondjuk haveromat az alvásban ez sem zavarta. 

Hajnalban mire Joco bácsi jött, én már megfőztem a kávét. Az öreg csak somolygott. Megreggeliztünk, aztán mi ketten úgy döntöttünk ki sem megyünk a vízre. Azthiszem ez jó döntés volt, mert szinte már alvajáróként közlekedtem. Megittuk a maradék söröket, tábort bontottunk, bepakoltunk a csónakba. Elköszöntünk Jocotól, én a csónak orrborításán megágyaztam magamnak, és a motor kellemes duruzsolása mellett végre aludtam. 

Jó kis táborozás volt.