Esik. Lankadatlanul. Nincs igazi köd, inkább azt lehetne mondani a felhő ereszkedett alá. Ha nem esne akkor is csurom víz lenne minden. Az esőruha jól állja a próbát. Hideg sincs olyan rettenetesen, akár azt is mondhatnám élvezem a reggelt.

A víz nyugodt, csak az apró esőcseppek permete lyuggatja a felszínt. Nem rögzítem a csónakot, hagyom, hogy az enyhe légmozgás sodorjon. Már tíz perce dobálom a műcsalit, de semmi érdeklődés. Botot cserélek, a vékonyabb pálcát veszem elő, twistert kötök fel. Hátha.  

Egy nagydarab tuskó felé dobálok. Az egyik húzásban kb. félúton mintha egy pöccintés lett volna. Növényzetben akadt el? Újra oda dobok. A twistert próbálom lassan, egyenletesen húzni. Kemény rávágás, azonnal bevágok, a bot karikában. A fék erősre állítva, de az orsóról lassan nyekregve jön le a zsinór. Aztán az első kirohanás után szelídebbre veszi a hal. Jön, hagyja magát, aztán megint megbolondul.

Igyekszik a fenéken maradni, bár nem túl mély a víz. Megint megiramodik, de már nem olyan vehemensen. Meglátom. A térdremegés mintha fokozódna. Kezembe veszem a merítőt, csak most már ne menjen el. Felhúzom a víz tetejére, csap még egy rendeset, de a feje már a merítőben. Juhhhéééé, megvan.

Update: Már nincs...

Ma sem mentem horgászni. Miért, miért... mert azt mondták esni fog, meg szél fog fújni. Ehhez képest nem is annyira. Ilyenkor mit tehet az ember:elvetemült rosszindulatában reménykedik, hogy talán ott a horgászhelyen mégsincs jó idő, esik és fúj. És aki most ott van az szenved. Vagy legalább nem fog halat.

Reggel kimentem a garázsba, és látom az egyik csomag etetőanyag az asztalon kiszóródva. Jobban megnézem: kétségtelen - ez egér volt. Úristen, egér van a garázsban! Rögtön hívtam Cilát, ő készségesen körülszimatolt. Most bent ül a garázsban, szolgálatban.

Leporoltam ezt a régebbi posztot, csakhogy érthetőbb legyen viszonyom az egerekhez:

Az egerek gyönyörű kis állatok, de nekem sajnos csak messziről. Igen-igen messziről. Drága Édesanyámnak jól kialakult egérfóbiája volt és van, talán tőle tanulhattam el amikor egyszer -lehettem vagy 5 éves  - azt  láttam amint az én drága anyám a konyha közepén a hokedlin egyensúlyozva sipít, hogy piiiiissstíííííííííííííííííííííí, egy egéééééééééééééér... Akkor egy életre eldőlt, hogy az egér egy félelmetes fenevad, tartani kell tőle. Talán nem is tartok, félek tőle, hanem egyszerűen viszolygok ... már a gondolattól, hogy csak rá kellene néznem... már attól kiver a hideg veríték. És  ez persze vonatkozik minden pici szőrös állatra aranyhögcsögtől patkányszerűig, a nyúllal már nincs gond, a mókusnak mint tudjuk kiváló a PR-ja, a macska meg egyenesen a megmentő isten. Amúgy meg semmilyen más álattal nincs bajom, lehet az bogár, ízeltlábú csúszómászó, kígyó, béka, bármi, csak egér ne legyen. Fiammal már pici korában próbáltuk megszerettetni a kicsi szőrös állatokat,  elég jól sikerült. Falun nőttem fel, egérfronton volt stresszforrás elég, ha nagyritkán a házba beszabadult egy felbőszült vadállat addig rimánkodtunk anyámmal míg apám vagy később öcsém meg nem tisztította a terepet. 

A víkendház felső emeleti részében (ahol ugye az ágy is található volt) szerencsére sohasem fordult elő betolakodó, ellenbe a lenti konyha, horgászcucc tároló részben telente mindíg beköltözött pár egér. Egyszer kora tavasszal horgászathoz készülődtem, pont a fater ólmos táskáját vettem szemügyre, és ahogy belesandítottam visszanézett rám egy pici szüke-fehér csíkos erdei kisegér. Még a szőröket a kicsi orrán is látni vélem.... és akkor átfutott rajtam az a görcsös őrület ami talán az ősemberből tört ki utoljára mikor a barlang mélyén megpillantotta a kardfogú tigrist, szóval eszeveszett üvöltéssel rohantam az ajtó felé... Azt tudni kell, hogy a bungaló kicsit alacsonyra sikeredett (apám önmagához méretezte) a bejárati ajtónál lévő gerendával amúgy is vigyázni kellett, de abban a pillanatban én nem gondoltam gerendára, hanem óriásit szökkenve próbáltam meg mielőbb kijutni a szabadba. Mint a Tom és Jerryben, a gerendát homlokkal kaptam telibe. Délelőtt volt, de megjelentek a csillagok. Szikrázóan pörgők is voltak, de főleg olyan tüzijátékszerűek, szép volt nagyon, no.  Közben, búgás, szirénázás, de ahogy sikerült talpra állnom konstatáltam nincs nagy baj. A púp gyorsan elmúlt, a a horgászat aznap már másodlagos lett.

Hugyosjani-bebebe, hugyosjani-bebebe, ezt mondogatta ugrándozva magában, de amikor odaért a parton a botjai mellett üldögélő öregemberhez illemtudóan köszönt: Jónapot Jani bácsi. Az öreg is visszamorgott valami  'ajisten' félét, hisz ismerte az utca összes gyerekét, ezt a kis mihaszni Molnár gyereket is.

Nem szerette a gyerekeket mert utcahosszat képesek voltak csúfolni. Hangosan kántálva kiabálták hogy  'hugyosjani'. Pedig nem is igaz. Egyszer történt csak meg, akkor is a komája miatt, aki azt mondta, hogy már kint van. Pediglen nem volt. Csak a sliccét nyitotta ki... De hát olyan állapotban ez bárkival megtörténhetett volna. Akkor már második napja búslakodtak egyhuzamban.

A gyerek megállt mellette. Amúgy nem volt egy falurossza, a hugyosjanizást is csak a többiekkel együtt csinálta, azt is csak a hecc kedvéért, mert olyankor az öreg Jani szaladt utának kiabálva, csak úgy csattogott a papucsa. Jó móka volt. Természetesen most itt a kanális parton eszébe sem jutott piszkálódni. Csak dicsekedni akart az új botjával. Születésnapjára kapta, és most jött le vele először horgászni.

-Jani bá, ezt nézze meg! És odadugta az öreg orra elé a kék színű üvegbotot. Ezzel még a krokodilt is kifárasztom!

-ja, ja, ha lenne itt krokodil, de még csuka sincsen, morogta az öreg tartózkodóan.  - Egész reggel egy kapás sem volt!

Az öreg egykedvűen szívta tovább büdös kapadohányból sodort cigarettáját, és azon gondolkodott, hogy már két napja csak száraz kenyeret rágcsált. Milyen jó lenne egy szép halat fogni.... egy harcsát, vagy egy csukát. Hja, milyen levet főzne belőle. Még a komáékat is áthívná. Igazi lakoma lenne.

A gyerek magára hagyta a nem éppen kellemes illatfelhőbe burkolózó öreget és szerelni kezdett. Közben eszébe villant, hogy anyja meg Terus néni az este épp az öreg Janiról beszélgettek. Hogy nincs már senkije, meg, hogy nyugdíjat sem kap, és, hogy állítólag beteg is. És, hogy már csak a pecázás érdekli.

-Engem nem csak a pecázás érdekel - mondta hangosan maga elé a gyerek - engem a Pannika is érdekel - meg.... és a csókolózós filmek jutottak eszébe, de közben elkészült a szerelékkel és hagyta szétfutni a kósza gondolatokat.  

Egy körforgós villantót kötött a zsinór végére, és bedobta a tulsó part felé. Lassan kezdte el bevontatni. A harmadik dobás egy kis bokor tövébe sikerült. Ahogy csobbant a villantó a gyerek megemelte a bot végét és abban a pillantaban szinte szétrobbant a víz a bokor alatt. A csuka a víz tetején rontott rá a villantóra, és lendületével  lelopott rögtön pár méter zsinórt a pici orsóról. A gyerek első pillanatban szinte megkövülten tartotta a botot, minden igyekezetére szükség volt, hogy kezében maradjon. Próbálta visszacsévélni a damilt, a csuka erre egy szaltóval válaszolt.

De milyen csuka! Az öreg Jani is látta amint a négy-öt kilós fenevad fejét rázva kivágódott a vízből. Ejha, viszem a szákot -kiabálta gyerekenek. Felkapta nagyméretű lepkehálóra hajazó merítőjét és gyors léptekkel igyekezett a tetthelyre. A gyerek kipirult arccal a víz szélén topogva kapaszkodott a botba. A csuka egy hínárcsomóba bújt, de azt valahogy sikerült kiszakítania és hinarastul lassan jött a part felé. A csuka feje a hínárcsomóban, erőtől duzzadó tigriscsíkos teste szabadon.

A gyerek húzta a halat a csomóval, rettenetesen erőlködve. A halas csomó jött, de lassan. A hal a hínárban a fejével teljesen megnyugodott. Nem csapkodott, csak lassan evezett uszonyaival. Biztonságban érezte magát. 

Aztán a part előtt vagy két méterrel elakadt a hínárcsomó. Nem jött kijebb. A gyerek kétségbeesetten nézett az öregre: Most mi lesz?

-Ne félj, megfogjuk - mondta Jani bá, és kezében a merítővel lassan lábával tapogatózva belelépett a vízbe. A víz fokozatosan mélyült, de a közepén sem volt másfél méternél mélyebb. Jani bá már derékig merészkedett a csatornába, bal kezével pár nádszálba kapaszkodott, jobbal pedig a merítőt tolta előre.

Még egy kis lépés és sikerült. A merítőbe épp belefért a hínárcsomó csukafejestül. A csuka amint megérezte a merítőt vad csapkodásba kezdett, de szabadulni már nem tudott. Az öreg magához húzta a merítőt és halastul, hinarastul kidobta a partra. A gyerek földöntúli örömujjongásba tört ki: 

-Megvan, megvan, a krokodil, a nagycsuka, megvaaaan!

Az öreg viseltes nadrágjából csorgott a víz, a papucsot szerencsére volt ideje ledobni. A hal pihegve feküdt a gazban. A gyerek nézte, gyönyörködve megsimogatta.  Aztán az öreghez fordult: - Jani bá, a krokodil a magáé, maga merítette, merítés nélkül biztos elment volna. Az öreg már levette a vizes nadrágot, épp rágyujtani készült, megállt a gyufa a kezében: neekeem adoood? - kérdezte elnyújtva. És csak pislogott.

 A gyerek szíve belül sajgott, de afölötti örömében, hogy kimondta és most már nem kérdés, hogy odadja, felszabadultan, vidámán kiáltotta: Mondoom! A magáé! No!

Az öreg reszkető kézzel másodjára meggyujtotta a cigarettát, aztán gyorsan összepakolt. -Köszönöm, tényleg köszönöm. Holnap sütök belőle, gyertek be a haverjaiddal kóstolóra. Úgy öt körül. Addigra megkötöm a Bodrit is.

A gyerek szinte fél méterrel a föld felett járt. Óriás csukát fogott, ő a hős - és ajándékozott is, ő a nagylelkű. Csapzottan de jókedvűen ért haza, anyjának nyomban mesélte a történteket. 

Anyja először csodálkozott, hogy a hal nincs meg, de ahogy látta a csillogó szemeket negdícsérte a gyereket. Aztán átküldte a gyereket az öreg Janibához a nadrágjáét, had mossa már ki, ha az öreg ilyen hősiesen feláldozta.

-Te gyerek,várjál csak, vigyél már egy darab szallonát is az öreg Janinak, mondd meg neki ne sajnálja a csukapörkölt alá, szeljen gazdagon!

Hallowen előestéjén az apám kapott egy tököt. Először gondoltuk, hogy töklámpást csinálunk belőle, de feladtuk. Ez egy 25-30 kilós sütőtök volt, nem lehetett vele mást kezdeni mint szétvágni.

A vágás sem volt egyszerű, fűrésszel sikerült félbevágni, aztán már késsel könnyű volt darabolni.

Tegnap a sült csukafilék mellé tökből készült minden más. A tökszeleteket először megsütöttük - kb. 40 perc 200 fokon.

Az első fogás: tök-krémleves. A sült tökszeletről leszedjük a héjat, a húsát felkoczkázzuk, (bocs up) botmixerrel szétturmixoljuk. Kevés vízzel felöntjük majd felforraljuk. Egy deci tejszínt keverünk bele, ízlés szerint sózzuk. Ízesítésként ment bele kevés tárkony, őrölt rozmaring és szerecsendió. Tálaláskor a tetejére egy kanál tejföl.

A sült csuka mellé köretként krumplipüré készült. A pűrébe került az összetört sült tökből, csodásan megszínezte és megízesítette. Finom, kellemesen édeskés volt a tök, jól passzolt a csukához.

November van, csukázni kell. Tisza-tóra hétvégén nem tudtam menni, így hétfőre beáldoztam egy szabadnapot. Meteo-urológusok enyhe szelet és hideget jósoltak. Poroszlón az út melletti pocsolyákon jéghártya feszült, a kikötőben nem túl jó híreket mondtak: a Kis-tiszán fogogattak pár kisebb süllőt, meg hoztak ki a tározóról is egy-egy csukát...

Csónakomból kisöpörtem a belehulott falavelet, bepakoltam, beöltöztem.

A komolyabbik 'meleg' kabátot nem is vittem, reméltem napközben melegszik az idő és a mellény elég lesz. Aztán napközben megvilágosodtam: nem lehet elég meleg cuccot pakolni. A kikötőből kikanyarodva rájöttem, hogy a siltes téli sapka nincs a csónakban. De nem fordultam vissza.

Míg motoroztam befelé elővettem a reggelinek elkészített negyed burekot és szempillantás alatt megettem. Valahogy kevésnek bizonyult, gondoltam míg lassan poroszkálok befelé megeszem a többi kajámat is. A kajás táskám gyanúsan laposnak bizonyult, előkerült belőle a vöröshagyma, a csípős paprika.... és egy doboz zabos keksz. Se kenyér, se kolbász, se konzerv, se semmi. Kétségbesetten turkáltam tovább, de tényleg semmi . Erősen gondolkodtam, hogy ezért most kit lehetne leszúrni, de sajnos csak a saját jó édes drága anyámat emlegethettem volna, ilyet ugye meg nem teszünk. Horgászathoz mindent én pakolok a kocsiba, a kaját is én hagytam most a garázsban. De ezek a tények cseppet sem tettek boldogabbá.

Kínomban kinyitottam a zabos kekszet, amit amúgy szeretek, de most csak zabos lettem tőle. Meg még éhesebb. Aztán próbáltam azt bemagyarázni magamnak, hogy most már amúgy is rámférne egy kis tisztitó, vagy méginkább fogyó kúra, de a hangulatom nem lett rózsásabb.

Az első beállóban gyönyörű tiszta víz, de egy döglött csukán kívül halat nem láttam. Gondoltam ma ez a rész nem működik majd máshol. A nádöblökben meg-meg csillant egy jégszilánk, mit mondjak: nem volt melegem. Amikor a nap kisütött kicsit jobb volt a helyzet, de ilyenkor meg a sapkám árnyéka hiányzott. 

 Több helyen próbálkoztam, de halra utaló apró jelet sem sikerült felfedeznem. Pedig tényleg gyönyörű részeket jártam be, ha én csuka lennék biztosan olyan helyeken laknék.

Délután már egyre éhesebb lettem, egyszer csirkepörkölt illatát véltem felfedezni a lengedező szélben, aztán meg sült kacsacombb képe jelent meg előttem. Párolt káposztával. Olyan megköhögtetőssel, tudod.

Amikor a nap felhők mögé bújt már kimondottan fáztam. Éreztem, hogy már teljesen áthültem, de sajnos semmi ruhaszerűség nem volt nálam. Még a botzsák lehetősége bevillant, de elhessegettem az ötletet. 

 Rendületlenül dobáltam végig a napot, ugyan csalihalat is vittem magammal, de nem volt lelkierőm módszert váltani. Leülős, nem mozgós peca gondolatára is már dideregni kezdtem. Délután még volt egy kezemből botkivevős kapásom, de sajnos nem akadt. Remélhetőleg balin volt. Az se nagy.

Végülis feladtam, de kifelé menet azon gondolkodtam, hogy tulajdonképpen  azon felül, hogy 'majd megfagytam éhen'  - jó napom volt. Azt csináltam amit szeretek. Kell ennél több? Ja, és ugye ami még pozitívum - bizonygattam magamnak - halat sem kell pucolnom.

És akkor pont egy ideillő gondolat amit Szinglimen blogjában olvastam:

A bad day of fishing is better than a good day at work. 

Barangoltam egy jót. Otthon voltam a hétvégén.  Szombaton reggel magamhoz vettem a kis pergetőbotomat, zsebbe tettem pár műcsalit és bicajra pattantam. Körbejártam a falut, megnéztem a rég nem látott kis csatornákat, a régi indiános játékok helyszínét, de a mi kis focipályánkat már nem találtam. 

Kattintottam pár fotót és ide tettem ehhez a régebbi íráshoz.

Ködös, zúzmarás volt a reggel

A Kiskanálison a mi 'hídunk'. Megviselt állapotba.

A Kiskanális (vagy ahogy mi akkurátusan - amolyan kultikus beütéssel - ejtettük: kiss-kanál-iss) gyerekkorom legmeghatározóbb színtere volt. Mi Kolut utcai fiúk ( azt úgy mondtuk, hogy kulu-tucca) a Kiskanálist a falu határától a Mária árokig birtokoltuk. A kanális tényleg kicsi, két-három méter széles, és jó méter mély. Ahol a nyári strandunkat alakítottuk ki ott sem volt szélesebb, de legalább ott nem volt hínár.

 A halállomány főleg bodorkákból állt, tavasszal azért kis kárászok meg csukák is felúsztak a Mária árokból. Ennek ellenére mi sokat horgásztunk benne, de a csalihalfogó emelőháló is eredményes volt. Aztán ilyen 'eredményes' nap után meg is szoktuk sütni és enni a fogást.

Az évek során több kis kunyhót és rejtekhelyet építettünk, a kanális partján vágot nádból és a kiserdőben fűrészelt ágakból, sőt a focipályánk mellett (mert, hogy az is volt nekünk) még öltözőt is eszkábáltunk ezzel a módszerrel. A nádkunyhó úgy készült, hogy karvastagsányi ágakból elkészült a váz, és ehhez a vízszintes karókhoz lett 2-3 szálanként hozzákötözve a nád. Próbálkoztunk a sárral tapasztással is, de az nem jött be, maradt csak így a natur nádfal, ugyanígy natur nádtetővel.

A legjobban sikerült kunyhó a kiserdőben lett csinálva, közvetlenül a Kiskanális partján. Hosszadalmas munka volt, először ki kellett irtani a növényzetet a helyén, aztán nádat vágni, karókat vágni. Négy cölöpöt a kunyhó négy sarkán leástunk a földbe, ezekhez lettek rögzítve vízszintesen a nádtartó ágak. A nádkötözés is napokat vett igénybe. De csak elkészült. Annyira szuper lett, hogy még tűzhelyet is raktunk bele. A kunyhó egyik sarkába egy kiszuperált sparhelt főzőfelületét meg ajataját beépítettük, körbesaraztuk és már kész is volt.

Kitűztük a kunyhóavatás napját, és hogy megadjuk a módját eldöntöttük, hogy halat fogunk sütni az új tűzhelyen.  Vittünk sütőedényt, zsírt, paprikás lisztet, sót. A kis híd mellett emelőhálóval fogtunk pár bodorkát, kiosztottuk a feladatokat, volt aki elkezdte pucolni a halacskákat, a másik megrakta a tüzet a kunyhóban, hogy átmelegedjen a platni. A halfogó társaság valami nagy halat láthatott mert nagy ordítozással odacsődítették a többieket is. Ment a : láttad mekkora volt, húúú,  -  tedd oda a hálót, arra ment én láttam, - meg kerítsük be,  meg ilyenek. Szóval úrrá lett a társaságon a harci láz, a vadászösztön kihozta a kis emberekből a férfit.

Aztán a nagy felfordulásban valaki észrevette, hogy a nádkunyhónk felől vastag füst száll föl. Olyan meg-meg ugró, fel-fel csapó szürke füst. Azt a rohanást...... Egymás hegyén hátán rohantunk a szűk ösvényen a kunyhóhoz. A száraz nád ropogva, pattogva égett. Próbáltuk locsolni, de nehéz volt vizet meríteni a szakadt partról. annyit azért sikerült elérni, hogy a kiserdőre ne terjedjen tovább a tűz. A kunyhóból csak a váz maradt meg. A füstölgő nádpernyék között szomorúan bóklásztunk. Aztán valaki szétrúgta a sparheltet.

Kormosan, szomorúan és éhesen mentünk aznap haza.

Mint Londonban - szokta hozzátenni minden ilyen eredménynél Lajos.

Egyetlen gyermekem enyhén szólva sem horgászőrült. Ennek ellenére az őszi suliszünetben mindig rábeszélem egy Tisza-tavi csukázásra. Most is sikerült.

Azért vannak ellenérzései  mert szerinte én sokat okoskodom. Főleg pergetek, ezt szeretném gyermekkel is megkedveltetni, de sajnos a dobástechnikája még nem tökéletes, és én (sajnos) ezt szóvá is teszem. Megbeszéltük, hogy most nem fogok szólni.

Napfelkeltéről lemaradtunk, de még időben értünk a kikötőbe. A vizet már engedik, de még messze nem az igazi.

útban az első helyszín felé:

Tomi kipróbálta az új 210-es pergető botot, és rögtön megtetszett neki. Egész jókat dobott vele, és vagy harmadik dobásra meg is fogta az elsőt. Csukát. Nem szeretem ha más fog halat, de most örültem. Aztán mikor elhúzott 2:0 -ra akkor már nem annyira.  

 Az ember mindig a nádfalon túl reméli a jobbnál jobb helyeket:

 Az állandó helyváltoztatással próbáltam megzavarni az ellenfelet, sikerült nekem is halat akasztanom.

 Néha még a nap is kisütött, kellemes időnk volt, gyermek is szépen pergetett, kimondottan jól vezette a csalit. Merítőszákot ugyan nem nyitottunk, de azért szép halakat csipegettünk. (Tarkófogással mindet ki tudtam venni, Tomi halait is én emeltem csónakba). A csukák mellett fogtunk két balint és egy nagy sügeret is.

Mint kiderült a nap hala és egyben a kiszálló hal is Tomié lett, és a végeredmény 6:3

Jó peca volt, na.

-Öhhhm, uram, ön ugye kancsal egy kicsit?

De ne szaladjunk ennyire előre. Úgy kezdődött, hogy szóltak, hogy menjek el munkakör-alkalmassági vizsgálatra, de iziben. Hétfő délutánra kaptam időpontot a szemészetre és a belgyógyászhoz, labor másnap reggel.

Látásom mint a fiatal sasé, igaz, közelre már nem a legjobb a fókuszálás, de még elég hosszú a kezem. Középkorú kedves doktornő fogad, próbál rábeszélni a magas vérnyomásra, de mondom azt a gyógyszert más miatt kell szednem, a vérnyomásom tökéletes. Először olvastat velem, mindent látok mint a Nagy-testvér. Aztán egy nagyító készülékkel vizsgálja a szemem, egyenként, hosszasan. Az erős fény eléggé elvakít, hunyorgok, pislogok, könnyezek. Doktornő azt mondja pihenjek egyet, meg kell még egyszer néznie, mert a pislogásomtól nem látszott a szemem.

Élesen világít a fény a szemembe, próbálok levegőt sem venni, de pislogni muszáj. Doktornő második pihenőt javasol, és látom rajta egyre izgatottabb. Mondja: - nézzük meg még egyszer, de ha lehet, most már hagyja nyitva a szemét, hogy lássak is valamit.

Megemberelem magam, csorog a könnyem, doktornő mondja: jobb szem rendben.... de a ballal van egy kis gond. Kezd melegem lenni, miért lenne nekem a szememmel gond, mikor saslátásom van....

-Uram, ezt bizony ki kell vizsgálnunk. Ez bármire utalhat....

-Jó,jó doktornő, - mondom most már teljesen leizzadva, -de árulja el mi az amit látott.

Doktornő kedvesen elmagyarázza, hogy a pupilla elmosódott szélű, és ez neki nem tetszik, és ezt biza ki kell vizsgálni. Bármi lehet, stb, stb. Kellően elbizonytalanít, megbeszéljük a következő vizsgálatokat, teljsen letörten ülök ki a váróba.

Még magamhoz sem térek, már szólít a belgyógyászat szakorvosa. Kedves, mackós kinézetű vígkedélyű, szemüveges orvos , leültet az asztala mellé. A gépén nézi az előző évi leleteimet, és miközben adatokat egyeztet, úgy sandán féloldalról amolyan Bakács-Settenkedő pózban vizslatva a fejem megkérdezi: khhhm, uram, ön ugye kancsal egy kicsit?

Először értetlenül nézek, aztán felhorkanok kínomban vigyorogva: - Naaneeee, doktorúr, ezt ne tegye velem, most jövök a szemészetről, van elég bajom, de, hogy kancsal?? Nemáár, mondja azt inkább, hogy ferde az orrom, abban még van is valami igazság...

-Hát, sajnálom, ha ezzel megbántottam, mondja cinkosan, - de nekem az a dolgom, hogy mindent észrevegyek. Kényszeredetten vigyorgok és ráhagyom.

Az életvitel, mozgás, témakörben gyorsan rátérünk a horgászatra, röviden megbeszéljük a pergetés áldásos hatását, aztán kitaglaljuk a tiszai-kontra-bajai halászlé antagonisztikus ellentétének mibenlétét. A doktor nem mindenben ért egyet velem, de a témát lezárandó, azt kérdezi a végén: - ha már így belementünk a témába, azt tessék nekem megmondani, hogy karácsony környékén miért nem lehet a halboltokban keszeget kapni?

-Mert a sok pontytól nincs hely a keszegnek a pulton, - mondtam első felindulásból. Próbáltam rábeszélni, hogy a keszeg nem alapvető tartozéka a halászlének, főzzön inkább pontyfejből alaplevet, ha már muszáj. Mármint passszírozni.

Miután minden lényeges dolgot megbeszéltünk, megvizsgált (vérnyomás, kipp-kopp, stb.), mondta, hogy, nos, akkor ő még javasol egy hasi ultrahangot és...... no, itt rögtön közbevágtam, hogy bizony én urológiai vizsgálatot nem kérek! Mosolyogva mondta, hogy azért ezt nem kell ilyen elutasítóan kezelni, nem olyan vészes az.... és, hogy stb.... Mondtam, hogy sajnálom, de én ilyen elutasító vagyok. Punktum. Nevetve mondta, hogy ha ő ennyire nem szimpatikus, akkor keressek egy lelkemhez közelebb álló embert, de akkor is nézessem meg. Vigyorogtunk, búcsúzáskor azért még megemlítettem: karácsonykor próbálja ki az igazi halászlevet paszírozás nélkül.

Kezdődik! Kezdődik!. Apaaa, kezdőőőődik!

Idézet: 

A 124 négyzetkilométer vízfelületű Tisza-tavat várhatóan október 26-tól kezdik el apasztani, ha a hidrometeorológiai helyzet, a vízjárás és a vízhőmérséklet mindehhez kedvezően alakul. A tározó vízszintjének csökkentését előreláthatólag november közepén fejezik be. A csökkentés napi üteme 5-8 centiméter lesz, amit tekintettel a vízjárásra, a hidrometeorológiai helyzetre és a halvándorlásra módosíthatnak. A Tisza-tó téli vízszintjének 1,15 méteres csökkentése után Kisköre-felső vízmércén 610 centiméter körüli lesz a vízállás, és ez tavaszig marad érvényben. A Tisza-tó téli vízszintjének mértékét a Köti-kövizig a part menti önkormányzatokkal, a hatóságokkal, a létesítmény-üzemeltetőkkel, a horgász- és turisztikai szervezetekkel előzetesen egyeztette, és az ürítési tervet a velük való egyetértésben határozta meg. A tározótó tavaszi vízszintre emelését 2009. március közepén-végén tervezik. A műveletek végrehajtását egy esetleges árhullám levonulása befolyásolhatja. (MTI)

A csuka húsa száraz és finom - mint a jófajta vörösbor - csak kicsit szálkásabb.  Csukaszezon van, süssünk csukát, tepsiben, azzal nagyot nem lehet hibázni.

A csuka tisztított állapotban került elő a mélyhűtőből, két filét vágtam belőle. A filékről lehúztam a bőrt és leszedtem a borda-szálkákat. Az ipszilon szálkákat a hátában nem bántottam, a sült halhúsból könnyedén ki lehetett szedni őket. A filéket kevés sóval bedörzsöltem.

A tepsi aljára füstölt szalonna csíkok kerültek, arra ment a karikára vágott krumpli. A burgonya ágyra fektettem a két csukafilét, majd azokra is tettem szalonnát bőven.

Fólia alatt 200 fokon sült egy jó fél órát, aztán fólia le. Fél liter tejfölbe elkevertem vagy öt-hat gerezd zúzott apróra vágott fokhagymát, kevés szerecsendiót, borsot és két marék reszelt sajtot. Ezzel jól megöntöztem és ment vissza a sütőbe még húsz percre.

Száraz vörösbor csúszott hozzá. Gyula barátom régebben édes (!?) vörösbort ivott, (sőt egyszer saját szememmel láttam: kólát is tett bele!) a csukahúst dícsérte.

Az meteo-urológusok megint esővel, rossz idővel bíztatták az embert, péntekre mégis pecát terveztem. Délután. Aztán este már nem. Gyula barátomnak is mondtam: nem megyünk. Reggel ötkor felkeltem, kinéztem - esett. Nem nagyon, de esett.  Visszafeküdtem. Nyolc után keltem, kimentem, nem esett. Sőt, gyönyörű, ködös, szélcsendes - igazi csukázó idő.

Felhívtam Gyulát: mégis megyünk.  Ilyen randa időben? - kérdezte csodálkozva. Ez az igazi csukázó idő - nyugtattam meg.

Kilenckor indultunk. Útközben még csepergett az eső. Tizenegykor már  Poroszlón a sarki krimóban beszélgettünk az élet nagy dolgairól és a csinos pincérnők bonyolult lelki világáról.

Az idő tényleg gyönyörű volt, szélcsend, kevés köd - ahogy az kell. Halmozgás alig. Azért volt sikerélményünk is. Főleg Gyulának.

Balinoknak örült Ida néni, a csukából most fogunk alkotni valamit. Tepsis csuka a terv...

Pár évtizeddel ezelőtt nem  az volt a kérdés, hogy hogyan eltölteni a szabadidőt, hanem, hogy egyáltalán van-e. Mai korunkban szerencsénkre van, és próbáljuk aktívan tölteni. A horgászat tud keményen aktív időtöltés is lenni, bár az emberek többsége (néha talán jogosan is) úgy gondolja, hogy a horgászat az a 'jólbedobom, ülök a székemben, kezemben a söröcske, várom a kapást miközben elalszom' mozdulatsorból áll.

A horgászatban én azért a zsákmányszerzést is benne látom, természetsen nem annyira keményen élet-halál kérdése ez már mint pár ezer évvel ezelőtt. Akkor a préda, a zsákmány elejtése egyet jelentett a túléléssel. Ma már szerencsére más a helyzet. 

Szerintem a zsákmányolás is fontos része a horgászatnak, én még pluszban szeretem elkészíteni és enni is a halat. Halat lehet halárusnál venni is (bevallom: szoktam) de azért hal és hal között  óriási különbség tud lenni.   

Ilyen és hasonló gondolatok motoszkáltak a fejemben az este miközben készítettem össze az egyik pergető dobozomat. Picit megreszeltem a horgokat is, volt amelyiken igazítani is kellett.

Csukára főleg  könnyű támolygó kanalakkal horgászom, a kedvencek nehezen férnek el két dobozban. Egy ugyanilyen doboz a bokorugró csaliké, egy másikban vannak a körforgók, és van  még egy ugyanilyen doboz a gumihalaknak/twistereknek is. 

A csalikat nem elég megvenni, foglakozni is kell velük: ez a mechanikai és vizuális tuning. A következő lépés amikor az ember már maga készíti a műcsalit. Én főleg csuka-chokitó (ronda és finom) csalikat tudok gyártani.

Az összes dobozt egy táskában szoktam vinni. Talán tavaly történt meg velem az a csúnya eset, hogy a táskát ugyan a csónakból kivettem de az autóba már nem tettem be.  Másnap telefon a kikötőbe... és meglett hiánytalanul. 

No, az volt a boldogság!

Vigyázz, csúszik a kő! Á, dehogy, stabilan ááááá -   looocccs....

Nyár végére többnyire a Duna is visszahúzódik medrébe, ilyenkor előkerülnek a magas víznél meghorgászhatatalan akadások, kőruganyok, haltartó helyek. Azon a késő délutánon is egy ilyen általam rég nem látogatott kőruganyhoz igyekeztem. Több süllőfogásról számoltak be a horgász kollégák,  gondoltam én is kinézek a vízre.

Az autót a gát előtt leparkoltam, egy jó kis séta várt rám a kiszemelt helyig. Már erősen szürkült, igyekeznem kellett, hogy ne teljes sötétben érjek a helyszínre. Már rég jártam ennél a kőruganynál, szerettem volna látni is a pályát, ne csak úgy vakon keljen vallatnom a vizet. 

Az ösvény hirtelen kanyarodott, majdnem ráléptem egy elfektetett bicajra. Ó, jaj, ez az álmoskönyv szerint sem jó jel - itt már van valaki. Egy jóképű, vidám kissé barnás bőrű kolléga köszönt rám: 

-Hé, Tesó, nehogy rájalépjél már a kerékre, amott a fa körül kerüld meg!

Kedélyesen elbeszélgettünk, elmesélte, hogy nem eszik a hal, bezzeg tavaly....stb. meg tavasszal is, hogy mi volt kint az ártéren... stb. Ő az öbölben horgászott, én a kőrugany végéhez indultam, de láttam, hogy a rugany vége mögött pont a legjobb helyen három fehér rúd áll ki a vízből. Közelebb osontam a köveken, de rögtön látszott, itt ma nehezen lesz horgászat. Ahogy jobban megnéztem kiderült, hogy a kiálló csövek egy asztalhoz tartoznak. Amolyan modern kávéházi asztal, biztosan valamelyik utasszállító hajóról eshetett le. 

Ahogy ott nézelődtem kolléga is odajött. Ha horgászni szeretnék ki kellene venni az asztalt, de ahhoz eléggé bent van, hogy csak úgy kivegye az ember. Kolléga mondta, ő biza  megpróbálja. Gatyóra vetkőzött, és lassan, lábával tapogatva a köveket igyekezett elkapni az asztal kiálló lábát. Már csak pár centi hiányzott amikor elhangzott a fenti párbeszéd.

A nagy loccsanás után kolléga prüszkölve kapaszkodott az asztalba, és kiabált: -segííítsééég, nem tudok úszni!

-Ne is ússzál vazze, leér a lábad! Miután kicsit lenyugodott (mindvégig erősen kapaszkodott az asztal lábába) és biztonságosan talajt fogott közösen kihúztuk a vízből a műtárgyat.

-Szép ez az asztal  - mondta dideregve a kolléga. Tényleg szép volt, pár órája lehetett csak a vízben. Nem kellett sokat győzködnöm, hogy vigye el nyugodtan, jó lesz az neki az előszobába.

A helyet jól megzavartuk, nem is próbálkoztam. A Duna megint nem adott halat. Ma asztalt adott.

Sült paprika a kedvencem. Sok helyen ettem már, de talán a legfinomabb a tábori körülmények között, szabad tűzön, rácson sütött Joco bácsi-féle volt. Enyhén ecetesen savanykás, ízesen sós, éppenhogy olajos, és meghatározóan fokhagymás.

 A sült paprikához szép húsos paprikákat választunk, lehetőleg pirosakat.  A paprikákat megmossuk, leszárítjuk, és  kicsumázzuk. Ezután egy alufóliával kibélelt tepsibe tesszük őket. (van aki nem béleli fóliával a sütőt, hanem kevés olajat tesz a paprikák alá.) Előmelegített sütőben (kb. 180-200 C°) tizenöt-húsz percig sütjük. (Nem árt egyszer félidőben megforgatni.) Vigyázzunk, hogy a paprikák ne égjenek el, de az nem árt ha kicsit megpörkölődnek.

Ha letelt az idő és a paprikák megsültek, a tepsit kivesszük és alufóliával szorosan letakarjuk. A bent rekedt gőzben a paprika szinte ledobja magáról a bőrét. Tíz perc fóliában tartás után kivesszük a paprikákat és a húsukról lehúzzuk a héjat.

Míg a paprikák hülnek elkészítjük az öntetet. Kell bele kb. egy deci olaj, kevés almaecet, ízlés szerint só, és gazdagon apróra vágott fokhagyma.

 A paprikákat egy tálba helyezzük és ráöntjük a salátalevet.  Lehűtve fogyasztjuk.

A máj egyrészről a szervezet laboratóriuma másrészről kiváló tápanyagforrás. Minap Hódos Hajni írását olvastam a Malackarajon a májról, hétvégére be is terveztem egy májsütést. Fiam számítógépe úgy néz ki influenziás lett, Gyula barátom szombatra ígérte, hogy kivizsgálja a helyzetet. 

A doktor hosszasan vizsgálta a beteget, a terápia időigényesnek ígérkezett: megbeszéltük, hogy marad ebédre is. Közben lejátszottunk egy kissebb csocsóbajnokságot vörösbort kóstoltunk én pedig nekiláttam a májsütésnek. 

Vagyis az előkészületeknek. Szeletekre vágtam a májat és vörösborba áztattam. Szórtam rá borsot, majorannát, pici bazsalikomot. 

Fél óra áztatás után lecsepegtettem a szeleteket és kevés zsíron hirtelen megsütöttem mindkét oldalukat.

A májszeleteket kiszedtem a serpenyőből, a visszamaradt zsíradékon póréhagymát fonnyasztottam. Dobtam rá pár szelet gombát is, majd felöntöttem, 1-1 deci vörösborral és musttal.

Amikor a lé már kezdett összeállni visszatettem bele a májat és az egészet összefőztem.  Ment bele még négy gerezd apróra vágott fokhagyma, és némi ízesítés.

Krumplipürével és sült paprikával tálaltam.

Ezek a meteo-urológusok csak ijesztgetik az embert, ehhez képest vasárnap gyönyörű szélcsendes, horgászni való idő volt. Megint bringára pattantam. Eljött az idő, hogy kipróbáljam a múlt héten átvett új pergető bototmat. 

Rövid pergetőt kerestem, (2,10 m) elsőre egy 5-30 gr dobósúlyut választottam, de valahogy túl lágynak éreztem. Én szeretem a gerinces, pattogós botokat, így becseréltem egy 30-60 gr-osra. Ez már igen.

Igaz, csak kiscsukák jelentkeztek a tesztre, de a bot jól vizsgázott.

Apám a Ferenc csatornán idén is fogott amurt. Nem kimondottan amurra horgászik, kárászozás közben csípte meg most is ezt a 17 kilós példányt.

Halászlevet is főztünk belőle és kóstolónak is kaptunk pár amurszeletet. A kisebb példányok húsának lehet mellékíze, ennek nem volt. Az amur amúgy növényevő, ezért szokták rá mondani, hogy hínárízű a húsa. Mondom: ez nem volt.

Nem akartam túlbonyolítani a sütést, a halakat megmostam, megtöröltem, besóztam. Az edénybe dobtam egy kevés vajat és a húsok mindkét oldalát megsütöttem.

Aztán felöntöttem száraz fehérborral és még pár percig sütöttem a husikat. A husokat kiszedtem, a megmaradt fehérboros léből pedig mártást csináltam. A lébe tettem egy közepes nagyságú apróra vágott vöröshagymát, egy kanálnyi natúr krémsajtot és még fehérbort. Közben kisütöttem a krumplit.

 kb 10-15 perc után egy deci tejszínt tettem hozzá és besűrítettem. Melegen tálaltam, kevés citromlével megvadítva, mit mondjak: isteni lett.

Már napok óta süvölt a szél. Nem szeretem. Nagyon. Nyáron sem, de ilyenkor hidegben, fujj! Bekúszik a kabát alá, a gallér mögé, az ember füle majd le fagy pillanatok alatt. Anyám mondja mindig: a szél a tél!

Horgászat szempontjából kimondottan útálatos. Esetleg, mondom esetleg, ha véletlen valami csoda folytán hátulról fúj: akkor talán segíthet a bedobásnál... de akkor is biztosan többet árt mint használ. Szóval nem. A szél mondjon le!

Én a horgászatot kellemes élményként szeretem megélni,  - jó, ebbe néha belefér egy kis szenvedés is - de összességében ne arról szóljon a nap, hogy már alig várom mikor mehetek haza. Ehhez képest sokszor alakul úgy a helyzet, hogy szeles időben megy az ember horgászni.

Az ilyen napok tudnak kellemetlen betlivel végződni, de ha van aki hazavezeti az autót akár jó kis kocsmázós nap is kerekedhet.

 Néha jól is sülhet el a horgászbot, a Tisza-tavon egyszer a egy  süllőt sikerült fognom egy szélárnyékos helyen,  de a Tomi-csukát is szeles napon, egy nádsziget mögötti szélárnyékban fogtuk.

Egyik nyári szombaton egész napos csónakázós, szalonnasütős bámészkodós napot terveztünk a Tisza-tavon.  Poroszlói kikötőből indultunk, végig a Kis-tiszán majdnem Sarudig, ott kimentünk a tározóra és ott lavíroztunk. Kikötöttünk minden magaslesnél, Óhalásziba is bementünk, szép volt az idő, a szél is csendes maradt, no, jó volt. 

Az egyik ilyen madármegfigyelő magaslesnél gondoltuk megsütni ebédünket. Kolbász, szalonna a nyársra, mellé vöröshagyma, paprika, paradicsom. Kipakoltunk, aztán ágakat, gallyakat szedtem a tűzhöz. A tűzgyújtás nemes pillanata következett volna, amikor kiderült, hogy gyufát - azt aztán nem hoztunk.  

Az ilyen drámai pillanatokban először is kérdőre vonjuk a vétkest, ha az történetes én lennék akkor gyorsan megoldást keresünk. Ez volt a helyzet. Gyermek mondta: apa,  csiholj tüzet! Ezt én valamiért hosszadalmasnak és bonyolultnak gondoltam, így csiholás, lencsével gyújtás elvetve. A csónakon benzines és elektomos motor is van, ezek segítségével talán sikerülhet. Ifjú motorozós korszakomban többször gyújtottunk tüzet a motorból kivett gyújtógyertyával, de ott a vízen, csónakban valahogy nem tetszett az ötlet. Féltem mire kiérek a csónakból a tűzzel elégetem a csónakot. Meg amúgy is: volt már tüzes esetem... 

Azonban a megoldás kezdett körvonalazódni: benzinbe mártott papírzsebkendő, és csak egy szikra kell a lánghoz. Az elektromos motor akksija tud szikrát adni, csak valamilyen vezető kell a két pólus közé. A kolbász alufóliába volt csomagolva, az alu vezeti az áramot, és hopp már lobbant is a zsepi. A száraz gallyak tüzet fogtak, lobogott a tűz.

Megoldódott a világválság méretű, rettenetes probléma. Pár perc múlva már a parázs felett sült az ebéd. A hűtőtáskából hideg italok kerültek elő, én is megnyugodtam.

Ahogy azt mondani szokták: a természet megnyugtatja az embert!

És Te hogyan raknál tüzet gyufa nélkül?

Szüretkor főleg pincepörköltet szoktak készíteni a szőlőben. Sokáig azt hittem a pincepörkölt musttal készül - ugye ez lett volna a logikus: ott a friss finom must, jajdejó. De nem, mint az első szüretelésemkor kiderült, a  pörköltbe belefőzött krumplitól lesz a pörkölt pincés.

A musttal való főzés gondolata azért foglalkoztatott, így a napokban kipróbáltam magamnak kicsiben. Mézes-mustáros csirkéről meg különféle mézes pácokról már sokat hallottam, gondoltam a must sem ronthatja el a kaját édességével. Csirkecombokat kifiléztem, bőrt leszedtem róluk, közben apróra összevágtam két kis fej hagymát és egy friss pirospaprikát.

Ezt kevés olajon megpirítottam majd felöntöttem két deci musttal és kevés vörösborral. A vörösbort természetesen előtte illik megkóstolni.

 Ebbe a lébe kerültek a csirkecomb darabok. Majd egy órát pároltam, kis mustot még öntöttem hozzá, sóztam, borsoztam, dobtam bele kevés tárkonyt, friss rozmaringot.

 Édeskésen savanykás lett, nekem nagyon jól esett. Száraz vörösbor csúszott hozzá.

Iszunk egy kávét? Mindennapos kérdés. Ritka ember aki nem szereti a kávét. Én tej és cukor nélkül iszom. És ha lehet hosszút kérek.

A kávé  már annyira bekúszott a mindennapjainkba, hogy szinte banális beszélni is róla, mindenki pontosan tudja miről van szó: hol termesztik, hogyan készítik, milyen az íze, stb...  A kávé már régóta nem luxuscikk,  még a fogolytáborokban (pl. Recsk) is kaptak reggeli kávét az elitéltek (gondolom nem frissen őrölt főzetet és nem is porcelán csészében).

Emlékszem mennyire vártam már a napfelkeltét, és Joco bácsi csoszogó lépteinek zaját az avarban és a  szinte megváltó kérdést: no, iszunk egy kávét? Mert ez azt jelentette: végre elindult a nap.

A történet úgy kezdődött, hogy régi cimborámmal jó pár év kihagyás után futottunk össze, a horgászat is szóba került. Mesélte, hogy a Dunán horgászik és szép halakat fog. Haverokkal lemennek sátorozni pár napra, a természetvédelmisekkel cimborák, így azon a területen más nem horgászhat csak ők, jó buli, hal is van rendesen, nagy pontyok meg amúrok, este pergetve kapitális süllők. Mondtam, hogy egyszer én is szívesen társulnék, ennyiben maradtunk. 

Aztán a nyár közepén jött a telefon: készüljek, jövő héten mehetünk pár napra. Mit vigyek, kérdeztem. Á, semmit, minden van, sátor, hálózsák van, tábor már kialakítva, mondom minden van -  max horgászfelszerelést - volt az engedékeny válasz.

 Azt nagynehezen kiszedtem belőle, hogy főleg az élő Dunán fogunk pontyozni, esténként pergetni, de a többi kérdésre a ' mondooom, minden vaaan' volt a kimerítő és minden vitát lezáró válasz.

Nem vagyok jó alvó a megszokott helyemen sem, a zajokat is nehezen tűröm, gondoltam azért én csak-csak viszek magamnak egy sátrat, felfújható matracot, meg természetesen a hálózsákomat.

Délután indultunk, az autóból átpakoltunk a csónakba, és elindultunk lefelé a Dunán. Gyorsan magunk mögött hagytuk a hidat, és egy jó óra motorozás után leértünk a táborhelyre. 

Haverom legnagyobb meglepetésére barátai nem voltak lent, csak Joco bácsi, de ő sem a Táborban aludt hanem kis lakóhajójában. Így a Tábor tulajdonképpen egy sörsátorból, (benne egy rozoga asztallal, pár székkel) és egy tűzrakóból állt.  Amúgy baromi jó volt maga a hely: a kis tisztást elölről a Duna, jobbról egy befolyó Dunaág határolta, az ártéri erdő magas fái pedig árnyékolták. Előttünk a Duna minden szépségével, mögöttünk az erdő minden rejtelmével. 

Joco bácsi jó helyi szokás szerint rögtön főzött egy kávét tiszteletünkre, és elpanaszolta, hogy nem eszik a hal... biztosan vízváltozás van.  Kipakoltunk, én felállítottam a sátram. Haverom a kész táborra számítva csak hálózsákot hozott magával, de nem esett kétségbe, azt mondta majd ő a szabad ég alatt alszik, ezt már megszokta. Csak néztem nagyot, de mivel elbeszélgettük az időt és már szürkült erősen, gyorsan összepakoltunk és indultunk pergetni.

Végigdobáltunk pár ígéretes helyet, de a Duna nem volt adakozó. Visszamentünk. Joco bácsi is velünk vacsorázott a táborban, (olyan fokhagymás sültpaprikát azóta sem ettem mint amilyet az öreg ott összedobott...) utána még beszélgettünk majd indultunk aludni. 

A sátram három személyes, így természetesen mondtam haveromnak, hogy nyugodtan vackoljon be ő is - elférünk.  Ő amúgy egy nagydarab ember, most talán kicsit meg is volt fázva, mire a fejem a párnára hajthattam volna ő már erős horkolásba kezdett. Állítólag én is horkolok (én még nem kaptam magam rajta, szóval el sem hiszem) de ez aztán horkoló koncert volt a javából. Próbáltam tűrni, aztán csettintgetni, tapsolni, cöccögni de a zaj csak rövid időre csendesedett, aztán újre erőre kapott. Khhhhhhhrrrrr-pffffhhhhhhsssssz, khhhhhhhrrrrr-pffffhhhhhhsssssz  néha belecsempészve egy kis   khrrrr-ughhh-ughhhh ami néha fulladásos hörgésbe halt el. Biztos elbóbiskoltam én is pár pillanatra, de bennem az volt az érzés, hogy szemhunyásnyit sem aludtam. Éjfél körül azért már kimentem pisilni is. Háromkor úgy döntöttem feladom, felöltöztem, és tüzet raktam. Vártam a hajnalt. És Joco bácsit.

 Lassan kezdett el világosodni a tulparti erdő felett az ég alja. A madarak is aktiválták magukat, érződött a csivitelésükön, hogy kialudták magukat, biztosan messzebb fészkeltek a sátrunktól.

A bokrok alján ág roppant, fejlámpa fénye villant, és előbukkant Joco bácsi. Kedvesen köszöntöttük egymást, ránézett a már jól leégett tűzre, aztán a sátor felé fordult ahonnét egy frissen beüzemelt fűrésztelep megnyugtató dohogása szűrődött ki és csak ennyit kérdezett: no, iszunk egy kávét?

Reggeli után is pergettünk egyet, aztán délelőtt pontyoztunk. Állítólag nekem volt egy komoly kapásom, de ahogy felriadtam a kiabálásra, hogy: kapáááááás, rögtön bevágtam a jobbos botomon, de akkor láttam, hogy a balos bot vége jön fel a víz alól, mire azt kézbe vettem.... szóval nem fogtunk semmit. 

Ebéd után próbáltam kicsit aludni, kevés sikerrel. Vendégjárás volt nálunk, előbb voltak a vízirendőrök, aztán a természetvédelmisek is. Pálinkáztunk. Utóbbiak vacsorára is maradtak. Rácson sütöttünk halat, zöldségeket, sört ittunk rá.

A második éjszaka kísértetiesen hasonlított az elsőre. Annyi volt a különbség, hogy az éjszaka közepén átvonult egy kis viharszerűség fölöttünk, kevés esővel, annál több villámmal. Talán csak a szélét kaptuk. Mondjuk haveromat az alvásban ez sem zavarta. 

Hajnalban mire Joco bácsi jött, én már megfőztem a kávét. Az öreg csak somolygott. Megreggeliztünk, aztán mi ketten úgy döntöttünk ki sem megyünk a vízre. Azthiszem ez jó döntés volt, mert szinte már alvajáróként közlekedtem. Megittuk a maradék söröket, tábort bontottunk, bepakoltunk a csónakba. Elköszöntünk Jocotól, én a csónak orrborításán megágyaztam magamnak, és a motor kellemes duruzsolása mellett végre aludtam. 

Jó kis táborozás volt.

Szép és kellemes őszi kirándulóidő volt az elmúlt napokban/hétvégéken. Múltkor bringázni mentünk a Duna partra. Hogy-hogynem, valami véletlen folytán a horgászbot is velem jött. Itt a képes beszámoló:

 Az ártéri erdő... és egy kulturált fahíd

Az erdő szép

Az ártéri erdőben áradáskor (főleg tavasszal) mindent eláraszt a víz, ősszel ebből a nagy vízből csak kissebb holtágak, tavacskák maradnak

Itt a fák mögött is egy kis víz búvik meg

Ahol víz van, ott horgászni is lehet

 Igen sekély a víz, de hal lapul benne

 Szerencsére nem kellett esőtől tartanunk, de menedéket találtunk volna

Hétfőn szabin lenni buli. Ha ezen a hétfői napon horgászni mehetünk az nagy buli. És ha ezen a bizonyos hétfői napon a Tisza-tóra mehetünk horgászni - akkor az már tényleg fasza buli. A hétfő reggellel csak annyi a baj, hogy mások ilyenkor dolgozni mennek, ezért időben kell indulni, hogy a városon simán átérjek.

Az autóút csendes, megálltam:  tankoltam, reggeliztem. Az ismerős horgászboltban csalit vettem, szóval hipp-hopp és leértem. A kikötőben beszélgettünk egy kicsit, azt mondják már csipegetik a csukát, süllőt. 

Jókedvűen motoroztam ki a tározóra, az idő még friss volt, majd lefagyott a kezem. Aztán mind erősebben kezdett sütni a nap, és a délelőtt folyamán szép lassan lekerült rólam az összes meleg ruha, egy mellényben lehetett horgászni.

Én jól éreztem magam, bár a halak nem asszisztáltak nagy meggyőződéssel, ugyan volt pár érdeklődő. Retúr balinok jöttek, meg volt egy rendes rávágásom de sajnos nem akadt. 

Már kezdtem kissé elanyátlanodni amikor jött egy rendes odaűtés, amibe jókor kontráztam bele és éreztem megvan a hal. Nem kapitális, de jó hal.  Még nem is néztem meg, hogy hogyan ül a horog a hal szájában - magyarul, hogy biztonságosan fogja-e a halat vagy netán csak éppenhogy - de már fényképeztem. Ezt teszi az emberrel a blogírás...

Aztán láttam, hogy jól ül a horog a csontos szájszélben

A merítőszák jó szokásomhoz híven a botzsákban, de ezt a halat kézzel is ki lehet venni, ellenben akkor le kell tennem a gépet - tehát erről nincs fotó. 

 Szép hosszú, sovány csuka volt, 62 cm. Ittam egy fröccsöt az egészségünkre aztán újult erővel kezdtem pergetni. Váltogattam a csalikat, de semmi eredmény. Közben a szél megerősödött, úgy döntöttem keresek egy szélárnyékos helyet és megpróbálok keszegezni. Bedobtam a pickert, kajáltam. A keszegek is jövögettek, de a szél nem csendesedett.

 Alkonyatkor általában a szél enyhülni szokott, gondoltam kivárom.  Mivel keszeget nem akartam haza vinni, ejtőztem egyet a nád takarásában., aztán felpucoltam a csukát, és mire a nap lebukóba ereszkedett tényleg enyhült a szél. 

Szebbnél szebb helyeket pergettem végig, de nem volt több kapásom.  Gyönyörködtem még kicsit a naplementében aztán hazamentem. A kikötős még vígasztalt, hogy aznap senki nem fogott érdemleges halat. A horgászathoz szerencse is kell...

Tisza-tavon voltam, készült pár kép, íme:

Az autópálya unalmas. Ellenben a napfelkelte szép. Nem tudom más is észrevette-e már: a napfelkelte sokkal rövidebb mint a napnyugta.  :-))))    Jó, tudom egy átlagember napnyugtát majdnem minden nap lát, de napfelkeltét? Pedig gyönyörű... persze nem az autópálya az igaz háttér, de ahhoz hogy a tavon érjem a pirkadatot baromi korán kellen kelni. Vagy le sem feküdni...

Szép volt az idő, bár a szél kissé megerősödött

Egyik kézben a bot, másikban a gép. A fényképező gép...

És pár naplementés kép

Csököshágli - no, jó - csak csök

A napszemüveg lencséjén keresztül nézve

És tényleg lement a nap - a víz is kisimult

 VI. Rácalmási Tökfesztivál 2009. október 2-3-4.

A Rácalmási Tökfesztivál az ország egyik legnagyobb ilyen jellegű rendezvényévé fejlődött.

Már a 6-os útról Rácalmás táblánál kedves szalmabábuk köszöntik az érkezőt, a faluban pedig tök-uralom van ezekben a napokban.

Az utcán a házak előtt tökkompozíciók, a rendezvény központi helyszínén A Jankovich-kúriaban gasztronómiai fesztivál, tök és rácalmási ételspecialitások, neves borvidékek borai , kultúrműsorok és kiállítások. 

A település főutcáján (a 6-os úttól a Jankovich-kúriáig) de néhány mellékutcában is a porták előtt a lakók tök felhasználásával életképeket, figurákat, tökbábukat, halloween tököket készítenek. Mi ezekből fotóztunk néhányat.

 A  Millenniumi Parkban megépítették a tökpiramist
 

Minden ház előtt tök-életkép

A töknek feláll

Apa, tök jó a segged

Tök-részegség

Tök-ló fej, avagy Süsü a sárkány

 A tökös és a bögyös

 Tökösék ha kiöltöznek

Tökömön jön ki a munka...

A tökéletes családi idill

A nyáj hiányzik, biztos legelnek a tökösben

Tökzenész és a tökkutya

 Bent sül a tökös rétes, kint meg szép az idő

 Tökök, csak úgy magukban...

Tököt viszek a vásárba

A Mama csak ül.... én meg lógatom...

Cicáéknál sem minden tökéletes

Tökéletes mosoly

Munka után tök jólesik egy kis szusszanás