Márton-napi vadlúd

Abban az évben nem volt esős a november. Az Öreg-kövesben termetes vadpontyokat fogott a Fater, ki is járt hetente kétszer. Reggel bepakolt a csónakba: előáztatott kukorica, botok,  szerelékek, kevés kaja (vizet nem vitt: ott a Duna) meg miegymás, - beindította a kis Tomos csónakmotort és irány felfelé a Dunán.

Aznap kicsit később indult. Már felefelé haladva látta, hogy ígéretes a nap - Márton napja volt -  hajtott a balin, spriccelt a süllő, ugrott a ponty. A köves elején csónak. Horgász. Haha,  Cseszton Pali bácsi, a Fater régi 'mestere'. A folyásban kicsit fölé ment, aztán megállt  szinte mellette: no öreg, eszik-e a hal? 

-Sztipán, Sztipán, ezek csak isznak ma, hogy a fene vinné el. De hallom, te fogtál a héten, fogadni mernék sok szaros pelenkát ettél gyerekkorodban, nefélj, meg is kérdezem a pőcerzsit, hogy mi-a-jóeget csinált veled, hogy ilyen mázlista lettél... és csak mondta, mondta,  ki tudja már hanyadszor.

Fater felért a helyére, beszórta a két marék kukoricát és bedobott. Délután kettőre már volt egy jó kettes pontya, meg egy szakítása. Négy körül fogott egy négyes amúrt, aztán még egy jobb pontyot.

Már lassan szürkülni kezdett, de a Fater kitartott. Várta a 'Nagy-Pontyot'.  Közben egy csónak húzott el mellette fölfelé:  elegáns, zöld ruhás vadászok ültek benne, hárman.  Kettőnek a hátán megtörve a puska, a harmadiké keresztben a térdén.

 

Alig értek feljebb párszáz métert már lőttek is: puffff, puff,puff,puffffffffff, csak úgy viszhangzott az erdő. Mintha gágogás is lett volna, meg puffanások, de Fater a bot végét figyelte, két kis pici húzás volt rajta aztán zsupsz bele a nyél vége a vízbe. Fater bevágott: megvan.  A harc tartott vagy jó tíz percig, Fater előkészítette nagyméretű merítőszákját, előírásszerűen megpipáltatta és bemerítette a jó négykilós tükörpontyot.

Nem is dobott újra, gyorsan pakolt és ellökte a csónakot a kövezéstől. Már épp indítani készült a motort amikor észrevette a madarat a vízben. Liba - gondolta, -vagyis lúd, helyesbített. A vadlúd törött szárnnyal evickélt a vízen. Látszott, hogy esélye sincs. Repülni semmiképp, a parton az ártéri erdőben meg... hjahh. 

Fater nagy merítőjével próbálta elkapni, de a vadliba lebukott a vízbe. Kergetőztek. Tíz perc után a sérült vadlúd már nem tudott nagy távolságokra bukni, aztán egy gyors mozdulet és már a hálóban is volt.  Fater kabátjával letakarta, amit a lúd csendesen tűrt. 

Emlékszem az esti mese után ért haza, és a jólismert: tririririiriii-mit-fogtam?-al állított be. Öcsémmel kiszaladtunk, először a halakon ámuldoztunk, hogy 'hűmekkkoraaaa', csak azután mutatta a 'jószágot'.  Szép volt, de sziszegett. Olyan igazi vadlúd. -Vetési, mondta az öcsém, - gyógyítsuk meg! Fater félrevonult Anyámmal: gyorsan meg is beszélték, a legjobb az lesz ha elviszi a szomszéd faluba az állatkerteshez. Ugyanis volt egy fickó aki ilyen magán-állatkerttel próbálkozott. Róka, farkas, borz, barnamedve, a kis tavon meg vadkacsák, vadlibák, meg ki tudja mi nem még. 

Az állatkertes örömmel átvette a vadlibát, sőt, ajánlott érte faternak egy háziludat.  Így lett Márton-napi libánk, bár aznap már nem lett belőle libasült, ellenben pár hét múlva....

A kis állatkertben a  lúd felépült, gyönyörű büszke gúnár lett belőle, bár többé már nem repült.

 

 

Címkék: duna, vadlúd