Esik. Lankadatlanul. Nincs igazi köd, inkább azt lehetne mondani a felhő ereszkedett alá. Ha nem esne akkor is csurom víz lenne minden. Az esőruha jól állja a próbát. Hideg sincs olyan rettenetesen, akár azt is mondhatnám élvezem a reggelt.

A víz nyugodt, csak az apró esőcseppek permete lyuggatja a felszínt. Nem rögzítem a csónakot, hagyom, hogy az enyhe légmozgás sodorjon. Már tíz perce dobálom a műcsalit, de semmi érdeklődés. Botot cserélek, a vékonyabb pálcát veszem elő, twistert kötök fel. Hátha.  

Egy nagydarab tuskó felé dobálok. Az egyik húzásban kb. félúton mintha egy pöccintés lett volna. Növényzetben akadt el? Újra oda dobok. A twistert próbálom lassan, egyenletesen húzni. Kemény rávágás, azonnal bevágok, a bot karikában. A fék erősre állítva, de az orsóról lassan nyekregve jön le a zsinór. Aztán az első kirohanás után szelídebbre veszi a hal. Jön, hagyja magát, aztán megint megbolondul.

Igyekszik a fenéken maradni, bár nem túl mély a víz. Megint megiramodik, de már nem olyan vehemensen. Meglátom. A térdremegés mintha fokozódna. Kezembe veszem a merítőt, csak most már ne menjen el. Felhúzom a víz tetejére, csap még egy rendeset, de a feje már a merítőben. Juhhhéééé, megvan.