Megfagytam éhen

November van, csukázni kell. Tisza-tóra hétvégén nem tudtam menni, így hétfőre beáldoztam egy szabadnapot. Meteo-urológusok enyhe szelet és hideget jósoltak. Poroszlón az út melletti pocsolyákon jéghártya feszült, a kikötőben nem túl jó híreket mondtak: a Kis-tiszán fogogattak pár kisebb süllőt, meg hoztak ki a tározóról is egy-egy csukát...

 

 

Csónakomból kisöpörtem a belehulott falavelet, bepakoltam, beöltöztem.

 

 

 

 

 

 

A komolyabbik 'meleg' kabátot nem is vittem, reméltem napközben melegszik az idő és a mellény elég lesz. Aztán napközben megvilágosodtam: nem lehet elég meleg cuccot pakolni. A kikötőből kikanyarodva rájöttem, hogy a siltes téli sapka nincs a csónakban. De nem fordultam vissza.

Míg motoroztam befelé elővettem a reggelinek elkészített negyed burekot és szempillantás alatt megettem. Valahogy kevésnek bizonyult, gondoltam míg lassan poroszkálok befelé megeszem a többi kajámat is. A kajás táskám gyanúsan laposnak bizonyult, előkerült belőle a vöröshagyma, a csípős paprika.... és egy doboz zabos keksz. Se kenyér, se kolbász, se konzerv, se semmi. Kétségbesetten turkáltam tovább, de tényleg semmi . Erősen gondolkodtam, hogy ezért most kit lehetne leszúrni, de sajnos csak a saját jó édes drága anyámat emlegethettem volna, ilyet ugye meg nem teszünk. Horgászathoz mindent én pakolok a kocsiba, a kaját is én hagytam most a garázsban. De ezek a tények cseppet sem tettek boldogabbá.

Kínomban kinyitottam a zabos kekszet, amit amúgy szeretek, de most csak zabos lettem tőle. Meg még éhesebb. Aztán próbáltam azt bemagyarázni magamnak, hogy most már amúgy is rámférne egy kis tisztitó, vagy méginkább fogyó kúra, de a hangulatom nem lett rózsásabb.

Az első beállóban gyönyörű tiszta víz, de egy döglött csukán kívül halat nem láttam. Gondoltam ma ez a rész nem működik majd máshol. A nádöblökben meg-meg csillant egy jégszilánk, mit mondjak: nem volt melegem. Amikor a nap kisütött kicsit jobb volt a helyzet, de ilyenkor meg a sapkám árnyéka hiányzott. 

 Több helyen próbálkoztam, de halra utaló apró jelet sem sikerült felfedeznem. Pedig tényleg gyönyörű részeket jártam be, ha én csuka lennék biztosan olyan helyeken laknék.

Délután már egyre éhesebb lettem, egyszer csirkepörkölt illatát véltem felfedezni a lengedező szélben, aztán meg sült kacsacombb képe jelent meg előttem. Párolt káposztával. Olyan megköhögtetőssel, tudod.

Amikor a nap felhők mögé bújt már kimondottan fáztam. Éreztem, hogy már teljesen áthültem, de sajnos semmi ruhaszerűség nem volt nálam. Még a botzsák lehetősége bevillant, de elhessegettem az ötletet. 

 Rendületlenül dobáltam végig a napot, ugyan csalihalat is vittem magammal, de nem volt lelkierőm módszert váltani. Leülős, nem mozgós peca gondolatára is már dideregni kezdtem. Délután még volt egy kezemből botkivevős kapásom, de sajnos nem akadt. Remélhetőleg balin volt. Az se nagy.

Végülis feladtam, de kifelé menet azon gondolkodtam, hogy tulajdonképpen  azon felül, hogy 'majd megfagytam éhen'  - jó napom volt. Azt csináltam amit szeretek. Kell ennél több? Ja, és ugye ami még pozitívum - bizonygattam magamnak - halat sem kell pucolnom.

És akkor pont egy ideillő gondolat amit Szinglimen blogjában olvastam:

A bad day of fishing is better than a good day at work.