tt.2008.okt.
Kezdődik a csukaszezon a Tiszatavon. A vízleeresztést még nem kezdték el, még a vízinövény is jócskán fennt van, a nap is süt melegen, de az ember csak nem bír otthon megülni. Menni kell. A szezon elejei nyári vízszintnél a sekélyenbb részeket próbálom meg ilyenkor vallatni, de többször nem is a peca a lényeg, inkább csónaktúra lesz a napból. Ilyenkor könnyedén be lehet jutni a védett részekre, gyönyörű kis csatornák, tiszta átlátszó vízű tavak bújnak meg a nád takarásában a tározó mellett.
Ezen a napon sem rágott a hal igazán, a délelőtti haltalanságot pár kölyökbalin enyhítette, dél körül a szél is megerősödött, elhatároztam védettebb részt keresek.
Az belső tónál szinte az első dobásra a kanálra rontott egy másfeles csuka, kézzel vettem ki szokás szerint (a merítő természetesen elcsomagolva a botzsákban). Aztán sokáig semmi, így kellemes napozással töltöttem a délutánt. Aztán csalicsere, volt egy ráfordulás, és egy hínárfolt mellett megfogtam a második egyencsukát. Gondoltam szezon elején ennél nem is kell szebb nap, lassan mehetünk hazafelé.
Kiérve a tározóra hagytam magam sodortatni a hátszéllel és megint kézbe vettem a pergetőbotot. Már lemenőben volt a nap ezért egy fényesebb kanalat tettem fel. Egy töklevél-csomó mellett ejtettem le a kanalat, lassan megindítottam amikor egy komoly ütés volt a csalra. Bevágtam hirtelen, akadt, de abban a pillanatban már meg is könnyebbült, vagyis, nem, hoppá, hiszen elindult felém... gyorsan csévéltem fel a zsinórt és már meg is volt a kontakt. És már érződött is, hogy nem kispályás az ellenfél. No, ilyenkor kellene egy pillanat alatt kinyitni a merítőt.
A csuka nem volt kicsi, meg-meg nyekkent a fék, egyik kezemben a bot, félig a hónam alá szorítva, másikkal cibáltam ki a merítőt. Merítő kivéve, "csak" kinyitni kellett még... rálépve próbáltam helyére pattintani... Közben a hal fáradt, odajött a csónak mellé, és, jajjj, láttam a csalit a szája szélében, csak a horog egyik ága fogta a szájszélt. Ezt tényleg meríteni kell. Merítőt bedugtam a vízbe, próbáltam a hal alá dugni, de a merítő összecsuklott.
A gyönyörű csuka komótosan pihegett, lazábbra vettem a féket, gondolt is egyet, megiramodott, de még mindíg éreztem a kontaktust. Újból próbáltam közben a merítő összeállítását. A botot nem mertem letenni, egyik kézzel meg lábbal, könyökkel fogtam, az orsót is néha tekertem (talán a fülemmel ?), közben a fránya merítőt feszegettem másik kézzel, meg lábbal.
Jónak tűnt, megint próbáltam meríteni, a csuka nem így gondolta, bement a csónak alá, merítő megint összecsuklott, engem már vert a veríték. Nem lehetek ennnnyire béna - gondoltam, de az is lehet, hogy hangosan beszélgettem magammal. Mindíg büszke voltam a csukamegmerítési tudományomra, de ez most komoly megaláztatás volt. Visszahúztam óvatosan a halat - már amennyire óvatosan lehet bánni egy fél evezőnyi csukával, a szája szélében még mindíg tartott a horog.
Közben a csuka is elkészült az erejével, én is taktikát változtattam, letettem a merítőt és kézzel próbáltam elkapni. A tarkófogás elsőre nem sikerült, de aztán mindent egy lapra téve letettem a botot és két kézzel beemeltem a csónakba. A vizityúkok megszeppenve vették be magukat a nádasba a hosszan elnyújtott juhuhuhuuhuuuuuuuu csatakiáltásom hallatán. Én csodálkoztam a legjobban, hogy meglett a hal.
Az eset óta egy könnyebben nyíló nagyobb pontymerítőt viszek magammal. Bár úgy érzem a csukott merítő kimondottan jó fegyver balszerencse ellen, azóta többször megtörtént, hogy nyitott merítőszákkal pergettem át a napot. Sőt, egyszer olyan is történt, hogy a halat sem volt időm kivenni a merítőszákból, már újabb jelentkező várt merítésre...és mégegy.... és... de ez egy másik történet.
a kissebbek: 1,4 és 1,5 a nagyobb 5,75kg, 81 cm