Hívják csak simán süllõnek, van aki fogas süllõnek nevezi, de főleg a Balaton környékén fogasként említik. Ez a tiszteletteljes megszólítás, azonban csak a másfél kiló feletti süllõknek dukál.

A magyar rekordnak számító 14,5 kg-os süllõt még 1990- ben fogták a Duna ordasi szakaszán. Horgászberkekben tudni, hogy ezt a gyönyörű példányt is túlszárnyalta néhány késõbbi fogás, azonban a titkolózó szerencsések nem szerették volna nagydobra verni a hírt.

Sajnos az én egyéni rekordom nyolc kiló alatt marad, idén is csak 7,20 - as volt a legnagyobb süllőm. Az új  kis Tica pálca bizonyított.

Magyarország összes folyóján és állóvizén megtalálhatjuk a süllõt.  A Duna  rekord példánya 14 kg feletti, hasonlókat foghatunk még szinte bárhol Dunakilititõl Mohácsig. A Tisza Szeged városi szakaszán kívül minden ígéretesebb helyen érdemes próbálkozni.
Tisza-tavon a nagy süllõket állítólag az öntözõcsatornák zsilipjeinek közelében fogják, de a tározón bárhol összeakadhatunk szebb példánnyal.

Bodrog, Szamos, Rába, Körösök - kis folyóinkban ritkábban akasztanak süllõt, de akkor igazán nagyot. A 11 kg-os szamosi és a 13 kg-os rábai rekord is ezt bizonyítja. Deseda -  itt is előfordulnak 10 kg feletti példányok.

Házréti-tározó - hatalmas fogasok lakják az eredeti patakmedert, általában fehér twisterre éheztek meg.A 9 kg körüli példányok gyakorínak mondhatók ezen a tározón. Dráva - a második legnagyobb (14 kg regisztrált)  süllõt adtat, biztos, hogy manapság is akadhatunk kapitális süllõre ott.
A Balaton sok kapitális fogas lakhelye, bár az orv és nem orv halászat nagyon megritkította az állományt. Bár a 12 kg-os egyedek régebben gyakrabban jelentkeztek, még ma is foghatunk nagy süllõt.

A hazai sügérfélék legnagyobbra növõ képviselõje. A süllő tavak, valamint a lassú és gyorsabb folyók félénk ragadozója.  Teste enyhén lapított, nyúlánk, háta szürkészöldes, inkább kékes, pikkelyei  jellegzetesen ezüstös csillogásúak, hasa szinte hófehér. Szemei nagyok. Hátúszója osztott, két részbõl áll, a farokúszó töve finoman pettyezett. Kopoltyúfedõje éles, fogazata rendkívül erõs. A kifejlett példányok elsõsorban halevõk: durbincs, sügér, naphal, bodorka, küsz, kis keszeg, esetleg apró kárász alkotja táplálékukat, de a piócát, gilisztát is elkapják.

Horgászatával kapcsolatban az első, amit meg kell említeni: a süllő nem szereti a fényt. Ám rejtőzködő életmódjából még nem következik egyenesen, hogy éjszakai ragadozó, hiszen nappal is nagy sikerrel fogható. Mondhatjuk, hogy búvóhelye egyben leshely is, mert amennyiben módja nyílik rá, igencsak rárabol a prédára, lehet bármilyen napszak is.
Ami még éredekesség, hogy a süllő nem csak élőcsalival fogható, hanem kedveli a halszeletet , sőt a gilisztát is.

A fogassüllő életmódját Herman Ottó így jellemzi: „Igazi ragadozóhal, amely a folyókban mindenre ráveti magát, amit legyőzhet; még saját faját sem kímélvén meg, elnyeli az apróbb vízi vadat, a vízi patkányt, szóval mindent, ami él és mozog. Rendkívül sebes és ügyes úszó. Éppen a táplálékban való telhetetlensége hozza magával, hogy a folyóban élőnek nem oly tisztaízű a húsa, mint a Balaton főhaláé, mely túlnyomóan a sugár kardossal és a küszfajokkal táplálkozik; innen van az is, hogy a Balaton fogassüllője rendszerint seregben jár, úgy, amint t. i. a kardos és küsz seregeit üldözve követi.” Hankó nyomán hozzátehetjük még, hogy a dévérkeszegét is pusztítja. Megeszi az ujjnyi vastag festőkagylót, továbbá a nagyobb vízi rovarokat is.

 Egy érdekes  összehasonlítása a csukával: míg 1 kg süllőnek a húsa 11 kg más halnak a húsába kerül (és a süllő többnyire csakis kisebb halakat eszik), addig a sokkal silányabb húsú és áru csukának minden kg-nyi húsa 47 kg más halnak a húsába kerül és a mellett a csuka még nagyobb halfajokat is felfal.