Csukaszezon van. Menni kell, fogni kell, enni kell. Szombatonként nem szoktam túl korán indulni, ilyenkor kevesebben vannak a városban, nincs reggeli csúcsforgalom. Az autópályán szitáló köd fogadott, lassan mentem, ráérősen.

A poroszlói Csicsman kikötőben meglepően kicsi volt a forgalom, ez is a válság következménye lenne? Nem, ez a haltalanságé.

Míg a tározón befelé motoroztam lassan felszállt a pára, a ködön átvillant a napocska. Ott még köd van - itt már napsütés helyzet volt, amolyan 'ördög veri feleségét' őszi változata.

Minden ígéretes helyen dobtam párat a kedvenc műcsalimmal, egyik bevontatásnál azt érzékeltem,  hogy megkönnyebbült a szerelék  - mintha nem húznék már semmit. Ennek fele sem tréfa, gondoltam, és gyorsabban kezdtem el csévélni a zsinórt. Sikerült felvenni a kontaktust a hallal, merthogy hal volt a tettes, ugyanis pont felém hozta a műcsalit. Bevágtam, a hal rögtön irányt váltott és heves fejrázásba kezdett. A fárasztás nem tartott sokáig, kézzel vettem ki a jó kettes csukát. Konstatáltam: jól indult a nap.

Mélytorok. A csuka mélységes torka. Ez a hal rendesen letorkozta a csalit, szinte a gyomrába akadt a horog. Beszippantotta ahogy azt kell. Torokra vette.

Bár egy ilyen csukaszájba normális ember a legperverzebb gondolatában még az ujját sem tenné -  sőt, de azért a szó mégis elindítja a gondolatot, megpiszkálja a fantáziát.

Amúgy a  mélytorok-technika misztikus és egyben botrányosan buja, majdhogynem tabu, ne is menjünk a részletekbe... Amúgy is prűd vagyok :-)

 Folyt. köv.